Ne hívj engem anyukának!

Egyrészt ne beszélj velem úgy, mintha egy utolsó, idióta, okításra szoruló, döntésképtelen és felelőtlen alsótagozatos volnék, mert ilyenkor aztán végképp szörnyen és lekezelően hangzik az “anyukázás”, másrészt pedig

hívd a mamádat anyukának, de ne engem.

Egyáltalán semmit sem tudtam a jelenségről persze a gyerekem születése előtt, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ennél aztán semmi sem elterjedtebb:

• a kórházban, amikor felveszik a gyerek adatait, suttyónak tartanak, ha nem kapod elő a tajkártyát azonnal (“a kártyának mindig kéznél kell lennie, anyuka”),
• a bölcsiben a gondozónő néha fitymálva közli, hogy “az egészségügyi csomag múlt hétre kellett volna, anyuka”,
• az ügyeletes orvosnő így fenyeget, “ha csak tíz millit tud szoptatás után lefejni, akkor gondolkodjunk el a tápszeren, anyuka”,
• illetve még esetleg közli lekezelően, hogy “fölösleges ennyire aggódni, anyuka, csak rosszat tesz vele a gyerekének”.

Mindezekből – talán érthető módon – nem azt sikerült leszűrnöm, hogy az “anyuka” a társadalom egy kiemelt, köztiszteletben álló tagja, mint régen mondjuk a tanítónő volt, vagy mint ahogy egyes helyeken hangsúlyozni próbálnák, mert a gyakorlatból, az én gyakorlatomból nem ez derül ki, sokkal inkább, hogy “anyuka” egy kis béna lény, aki nem igazán tudja, mi a jó gyereknek, és jobb lesz helyretenni. De még ha nem is így lenne, ha a szót mindenki száján áhítattal és csodálattal ejtené ki – na persze –, akkor is azt mondanám, hogy ne. Engem ne.

Én sem szoktam azt mondani, hogy “Bölcsis néni, kérem, figyeljen a gyerekemre alvásidőben”,

“Óvó néni, kevesebb embert rajzoltasson a gyerekemmel, mert örül, ha húz egy vonalat”, “Takarító néni, tessék adni már egy pohár vizet!”. Megtanulom ugye a nevüket, és ekképpen szólítom meg Zitát, Évát és Barbarát. Nem hinném, hogy hardcore feladat lenne részükről is hasonlóképpen eljárni, vagy találni egy másik megszólítást. Jól nevelt lány vagyok mellesleg, tudom, hogy szoktunk titulust használni egyes megszólításoknál (szerintem az “anyuka” nem titulus), de ott is csak ha muszáj, vagyis ha valaki elvárja, hogy “doktor urazzam”. Ilyenkor ezt megteszem, bár a magam részéről ebben a helyzetben is szívesebben használom az illető keresztnevét valahogy így: “Kedves Zsuzsa, remélem, ezúttal sem fedez fel göböket a pajzsmirigyemben.” “Árpád, kérem segítsen valahogy, mert két hete cseng a fülem”, vagy hasonlók.

Ráadásul az anyaság nem egy foglalkozás, hanem egy viszony, egy családi helyzet, csak a gyerekkel való relációban létezik. Egymást sosem szólítjuk meg így, például a játszótéren egy másik gyerek apját, hogy “Apuka, hogyan fogjuk megkülönböztetni a két kis lapátot, ha mindkettőnek azonos a színe?”. Ugye ilyet nem mondunk? Ez valami kívülről ránk húzott skatulya. Ráadásul a lekezelő hangvétel miatt számomra mindig azzal egyenértékű, hogy

“ez a szereped, viselkedj eszerint, bár úgysem fog sikerülni.” Hát, köszönöm.

Én hajlandó vagyok mások titulusait tiszteletben tartani, doktorurazni, professzorasszonyozni, és nyilván egy idegen ország miniszterelnökét is miniszterelnök úrnak szólítanám a szükséges közegben akkor is, ha nem az én elnököm, de mégis úgy gondolom, hogy legnagyobb megtiszteltetés lenne egymás nevét megkérdezni. Ismerek olyan óvodát, ahol ez sikerül. Ismerek olyan orvosokat is, akiknek sikerül. A legtöbb egészségügyi intézményben ráadásul ott a lapon a nevünk, de ha mégsem, mert tényleg van ilyen helyzet, sürgős helyzetben, buszon, váróban, bárhol, akkor lehetne valami mást rögtönözni. “Asszonyom”, “hölgyem”, ha már muszáj.

Nem a legjobb, de az anyukánál sokkal jobb.

Megköszönném.