“Amikor a férjem 7 éves volt, az apja meghalt szklerózis multiplexben. Úgy emlékszik az apjára, hogy bár tolószékben ült, mégis jelen volt az életében. Aztán egyszer csak már nem volt ott. John nem tudta, mi történt. Túl fiatalnak tartotta a család ahhoz, hogy elmenjen a temetésre. Nem látta az apja koporsóját, nem tudott elbúcsúzni tőle. Nem sokkal ezután elköltöztek az anyukájával a vidéki házból egy pici lakásba Londonban, anya ott kapott állást takarítónőként. És ennyi volt.
Egyedüli gyerekként elég nagy törést jelentett ez az életében.
Nem tartották a kapcsolatot az apja családjával, az egész világ megváltozott körülötte, és nem értette, miért. Az apja elvesztése nehéz volt, de sokkal nehezebben élte meg, hogy a felnőttek nem mondanak neki semmit. Űrt hagyott benne az infomációhiány, amit félelmekkel és feltételezésekkel töltött meg az elméje. Ahogy sok más gyerek, akinek valamelyik szülője hirtelen meghal, ő is saját magát hibáztatta, hogy biztos valami rosszat csinált, azért változott ekkorát az élete. Az anyja a legjobbat akarta neki, de nem volt hajlandó beszélni az apjáról. Újra férjhez ment egy alkoholista férfihez, az apja mintha elfelejtődött volna.
A férjem 17 éves korában lépett le otthonról, évekig utazgatott, hogy hátha rátalál valamire, amivel újra érezheti az összetartozás érzését. Nem keseredett meg, de egy része mindig elveszett maradt. Amikor a lányunk, Gabriella megszületett 40 évvel később, visszaköltöztünk Kentbe, ahol John életének első hét évét élte. Ez volt számára az utolsó igazi otthon. Nem hitte volna, hogy ennyi idő elteltével nosztalgikus érzések támadnak benne a szülővárosa után. De amikor itt letelepedtünk nem messze a gyerekkori otthonától, tudta, hogy ez lesz a tökéletes hely arra, hogy felneveljük a lányunkat, és hogy lezárja magában az apja elvesztését.
Sophie Sabbage és kislánya, Gabriella
John története nagyban meghatározta azt, hogyan kommunikáljuk a lányunknak az én tüdőrák-diagnózisomat. Csak 4 éves volt, az orvosok pedig 6 hónapot jósoltak még nekem. Nincs jó vagy rossz út egy ilyen helyzetben. A legjobb döntés, ha szeretetből döntünk. Átgondoltuk, és egyetértettünk abban, hogy mit kell tennünk. Nem azért mesélem el, mert ez lenne az egyetlen üdvözítő megoldás, ami az én családomban működött, lehet, hogy másnál nem sülne el túl jól. Úgy mondom el a történetemet, mint egy gyógyíthatatlan rákkal diagnosztizált anya, akinek egy lebegett a szeme előtt: minimalizálni a gyermekem fájdalmát.
A legelejétől kezdve az igazat mondtuk neki. Nem túl könnyű egy négyévesnek elmagyarázni, mi történik, először annyit mondtunk, hogy beteg lettem, a betegséget ráknak hívják.
Aztán lépésről lépésre csöpögtettük a többi információt. Anya nagyon beteg. Anya talán nem gyógyul meg soha. Anya nem tud felemelni úgy, mint régen (a gerincemen lévő tumor miatt). Anya olyan sok időt akar veled tölteni, amennyit csak lehet, mert előfordulhat, hogy nem lesz már itt a következő szülinapodon. Anya lehet, hogy meghal.
A kislányom nem értett mindent, de azt tudta, hogy ha feltesz egy kérdést, arra egyenes választ fog kapni. Attól, hogy bevontuk őt is, biztonságban érezte magát. Nem hagytuk rá a fantáziájára, ami sokszor sokkal ijesztőbb képeket fest, mint a valóság, bármilyen nehéz is a realitással szembesülni. Amikor kórházban vagy kezeléseken voltam, hiányoztam neki, de akarta, hogy menjek, mert tudta, hogy így próbálok gyógyulni, hogy azért megyek el, mert szeretem őt, és sokáig vele akarok maradni, nem azért, mert nem fontos nekem.
Azon az estén, 5 éves korában, épp ágyba fektettem, amikor megkérdezte:
“Anya, mit csinálunk, amikor meghalunk?”
“A lelkek ilyenkor Istenhez szállnak. Néha visszatérnek, hogy új babákban szülessenek újra, és néha láthatatlan helyen itt maradnak a földön, hogy vigyázzanak a gyerekeikre.”
Nem gondoltam át előre ezt a választ, a szívem diktálta így.
“Ha meghalsz, az azt jelenti, hogy jobban vagy?”
“Nem szívem, az azt jelentené, hogy nem lettem jobban, és nem látsz majd, vagy nem tudsz megérinteni többé. De a lelkem megtalálná azt a láthatatlan helyet, ahonnan tovább szerethet téged.”
“A halál fáj a léleknek, anya?”
“Nem hiszem, kicsim.”
“Akkor jó, mert szeretem a lelkedet, anya.”
Nem minden beszélgetésünk zajlott ilyen simán. Amikor 6 éves lett, már teljesen értette, hogy mit jelent a halál, és az egyik este sírva jött be hozzám a szobába.
“Anya, félek, hogy meg fogsz halni” – ugrott a térdemre, és átölelte a nyakamat. Próbáltam megnyugtatni, hogy Isten megengedi majd nekem, hogy a Mennyből lenézzek a kislányomra, de zokogni kezdett.
“Nem, nem, nem! Ha Isten fenntart téged a Mennyben ahelyett, hogy hagyna itt élni velem, akkor örökké haragudni fogok rá!”
Olykor elég annyit mondani, hogy “teljesen rendben van, hogy félsz, szívem, néha én is félek.”
Vagy csak elismerni, hogy én sem tudom a választ a kérdésére. Nem tudom megvédeni attól, ami történik épp a családunkkal, de azt meg tudom tenni, hogy nem kell hazugságban élnie.
A diagnózis óta már túl vagyunk jóval a hat hónapon és jelenleg jól vagyok. A terveimben az szerepel, hogy sokáig élek, a legnagyobb kívánságom az, hogy lássam a kislányomat felnőtt nőként. Szeretném majd megkérdezni tőle, hogy milyen érzés volt úgy felnőni, hogy a rák beköltözött az életünkbe, mint valami negyedik családtag, mindenhova elkísért, lefoglalta anya és apa figyelmét, megtöltötte a szobáinkat bőröndökkel, mellénk feküdt az ágyba, és borzasztó álmokkal ijesztgetett. Képes lesz elfelejteni azt a feszültséget, ami a kezeléseim alatt megtöltötte az otthonunkat? Jól tettem, hogy elmondtam neki a teljes igazságot ahelyett, hogy úgy tettem volna, mintha minden rendben lenne? Fájdalmas vagy felszabadító volt számára az igazság?
Olyan sokmindent nem tudok irányítani és olyan sok félelem van bennem, amit sosem akarnék neki átadni. Mindenekelőtt azt szeretném, hogy minden akadályt átugorjon majd az életében, hogy ne hagyja, hogy a képzelete elragadja, és börtönbe zárják a félelmei, hogy megtalálja minden kihívásban a szépséget, hogy soha ne kelljen azon tűnődnie, hogy mi történt az anyjával vagy szembesülnie a hirtelen halálommal. Annyit szeretnék, hogy észrevegye az éneklő madarakat a legnagyobb vihar után is.”
