“A második terhesség alatt néha elfelejtettem, hogy terhes vagyok”

Úgy érzed első terhesen, hogy mindenki rád vigyáz nagy gonddal, körbeugrálnak, azt javasolják a körülötted élő emberek, hogy pihenj, amennyit tudsz, törődj magaddal, és csak ragyogj. Mert ugye ragyogsz, ezt mindenki megjegyzi, hogy teljesen megváltozott az arcod, csak úgy sugárzik rólad a boldogság – kivéve, amikor épp a vécécsészét ölelgeted a reggeli hányingertől –, és lerí rólad, hogy most lesz teljes az életed. Ha a te babád lesz az első unoka a családban, akkor jönnek a nagyik, ellátnak csupa jó – és gyakran idegesítő – tanáccsal, egyértelmű, hogy te vagy a világ közepe.

Az a rossz hírünk van, hogy a második terhességnél már nem biztos, hogy megkapod ugyanezt a különleges bánásmódot.

Nem ülhetsz a fenekeden feltett lábakkal a harmadik trimeszterben, és nem áll rendelkezésedre korlátlan mennyiségű énidő, hogy pihengess. Ha kis korkülönbséggel jön a második gyermek, akkor már nem egy varázslatos lény vagy, aki új életet nevelget a méhében, hanem egy tapasztalt anyuka, aki nem biztos, hogy annyira ragyog. Vagy lehet, hogy ragyogsz, csak nem veszed észre a sok pisi, kaki, takony mögött, ami beborít napról napra. A második gyerek érkezésére már nem egy ártatlan újonc vagy, hanem egy háborús hős, aki harcolt már élesben. És most itt állsz, hogy újra harcba indulj.

A második terhességem alatt jöttem rá, hogy miért jut a második gyerekeknek kevesebb figyelem: annyira lefoglalt a már meglévő, 20 hónapos gyerekem, hogy sokszor el is felejtettem, hogy újra terhes vagyok. Az elsőnél még minden egyes hónapot megünnepeltem, lerágtam a körmeimet már a 12. hét előtt, míg a másodikkal csak akkor tudatosult bennem igazán a terhesség, amikor rugdosni kezdett és nem fértem bele a nadrágjaimba. Az elsőnél napra pontosan tudtam, hol tartok a terhességben, a másodiknál mindig utána kellett számolnom, hogy hányadik hónapban járunk. Persze ugyanúgy szeretem a második – és később a harmadik – gyerekemet, mint az elsőt, de tény, hogy a következő helyzetekben egész másképp alakult a második terhesség, mint az első.

Az elsőnél olvadoztam minden egyes ultrahangkép fölött.

Az a kis orr, a cuki kis keze, és nézd, ott van a talpacskája, hát megzabálom! Alig vártam, hogy lássam, milyen lesz, kire hasonlít, és csendben imádkoztam, hogy ne örökölje azt az elálló fület a dédpapától. Lelkesen lobogtattam az ismerősöknek a képeket, sőt még be is kereteztem az egyiket, hogy legyen a nagyinak kézzel fogható unokafotója.

A második babánál volt, hogy a táskám mélyén, egy müzliszelet és pár félbetört zsírkréta között találtam meg az ultrahangfotót, amit aztán kitűztem azért a hűtőre, de nem nézegettem naphosszat álmodozva. És nem is kereteztem be egyiket sem, mert minek akarna a nagyi olyan képet akasztani a falára, amin egy elmosódott babafej látszik, ami inkább hasonlít ufóra, mint gyerekre.

Első gyereknél minden második héten készítettünk fotókat arról, hogyan növekszik a hasam.

Szépen megkomponált képek voltak, nagyon ügyeltünk rá, hogy mindig ugyanabban a ruhában, ugyanazon a helyen lőjük őket. Több fotót is készítettünk egy-egy alkalommal, hogy biztos legyen köztük igazán jó.

A második gyermeknél viszont erről csúnyán elfeledkeztünk, nagyjából a 30. hét tájékán – amikor már akkora volt a hasam, mintha 53 hete lennék terhes – hasított belém, hogy csak le kellett volna fotózni, csak kellett volna dokumentálni. Onnantól kezdve hetente csináltam képet magamról a tükörben, hogy később ketteske nehogy szemrehányást tegyen, hogy kihagytam ebből a buliból.

Nyilván mindenen aggódtam az első gyereknél.

Hogy mi lesz, ha beteg lesz, mi lesz, ha nem tudom szoptatni, mi lesz, ha nem fog szeretni, mi lesz, ha én nem tudom szeretni, mi lesz, ha elrabolják… talán kicsit sok Gyilkos elméket néztem abban az időben, úgyhogy a teljesen ésszerűtlen, logikátlan aggodalmakkal is meg kellett küzdenem, mint hogy mi lesz, ha sorozatgyilkosok veszik üldözőbe. Azon is aggódtam, hogy az ilyen horrorisztikus filmekkel vajon kárt teszek-e a kis agyában. Vagy hogy tűzijáték alatt károsodik-e a hallása. Az őrületbe kergettem saját magamat. Volt, hogy azért bőgtem, mert féltem, hogy ártottam neki azzal a tusfürdővel, amit használtam. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen okból aggódtam. Aztán persze azon aggódtam még egy kicsit, hogy túl sokat aggódom, és ettől szorongós gyerek lesz belőle.

A másodiknál leginkább az alvásom miatt szorongtam. Persze eszembe jutott ugyanúgy, hogy nehogy baja legyen, a nagy aggódnivalók ott voltak, de ami a leginkább félelemmel töltött el, hogy születése után megint nem fogok aludni egy évig. A nagyobbik a maga 20 hónapjával épphogy leszokott az éjszakai ébresztőkről, és erre tessék, önként és dalolva leereszkedem újra a kialvatlanság legsötétebb bugyraiba.

Az első terhesség alatt iszonyatosan odafigyeltem, mit eszem és iszom.

Nem ittam egy csepp alkoholt sem, nem ettem egy falat sajtot sem, rá sem néztem semmi olyan ételre, amiről valaha valaki azt írta, hogy az káros lehet. Szorgosan olvastam más anyukák hozzászólásait a fórumokban, hogy nekik mit javasoltak, és az utolsó betűig betartottam minden étkezési tanácsot. Úgy viselkedtem, mintha minden, amit megeszek, az egyből a babám szájába került volna. Még szerencse, hogy a kívánósságom kimerült abban, hogy citromot akartam enni, bár azt is csak óvatosan tettem, nehogy emiatt legyen aztán allergiás a pollenre.

A másodiknál már ez a fajta szigor határozottan – teljesen – lazult, értsük ezt úgy, hogy simán áthágtam nagyjából minden szabályt. Jó, hát nem ettem nyers húst és nem öblögettem reggelente pálinkával, de a józan ész határain belül ettem és ittam úgy, ahogy jólesett. Olykor még egy pohár jófajta vörösbort is megengedtem magamnak, sőt a kívánósság miatt egy életre elég kínai csípős levest burkoltam be a kilenc hónap alatt.

Az első babámnál szinte folyton a szülésre készültem.

Elolvastam mindent, amit a hüvelyi szülésről írtak, kacérkodtam a gondolattal, hogy nem is kórházban, hanem egy születésházban hozom világra a gyermekemet. Utánanéztem, mi a legjobb a babának, milyen pózban jó szülni, milyen lehetőségek állnak rendelkezésemre abban a kórházban, ahol a nőgyógyászom vezette a szüléseket. Zenéket töltöttem le, elterveztem, mit fogok hallgatni vajúdás közben, és az egész szülés egy nagy romantikus álomként lebegett lelki szemeim előtt. Aztán persze sürgősségi császárra lett szükség, amikor elment a magzatvíz, de nem jött egy kósza fájás sem, a gyerek meg talppal lefelé helyezkedett el a hasamban.

A második gyermekemnél már tudtam előre, hogy az előző miatt császármetszés lesz, hiszen túl kevés idő telt el a két szülés között, úgyhogy nem készültem, csak kicsit rettegtem, mert még élénken élt bennem, milyen borzalmas élmény volt a műtét, és utána a felépülés. De a rettegés sem vitt el túl sok időt az életemből, mert sokkal inkább az érdekelt, hogy hogyan oldjuk meg a nagyobbik gyermek elhelyezését addig, amíg megszületik a kistestvére. Megoldottuk, megérkezett épen és egészségesen, onnantól kezdve pedig már nem volt különbség az első és második gyerek között, olyan volt, mintha mindig itt lettek volna velem mind a ketten.