Azok a büdöskölkök elviselhetetlenek. A helyszín egy lakótelepi játszótér, ahol az embereket totyogók és kisgyerekek tartják rettegésben. Olyan ez a helyzet, mint egy Örkény egyperces, lehetne az a címe, hogy “Szeretem a gyerekeket, de csinálják a négy fal között.” Lelki szemeim előtt lejátszódott a következő jelenet két hároméves között, akik műanyag, nyuszis motorokkal bandáznak az utcán:
– Te, Alízka, úgy hallottam, épp most dőlt le Bözsi néni a délutáni alvására. Megyünk a játszótérre ordítozni?
– Naná, tegnap begyakoroltam a legmenőbb indiánüvöltést, hogy biztos ne tudjon egyik lakó sem pihenni és meglazítottam kicsit a motorom kerekét, hogy jobban zörögjön.
Hogy értsük: az alapprobléma az, hogy van egy lakótelep, ahol emberek élnek, és ahogy az már csak lenni szokott, ezek az emberek különböző élethelyzetben vannak.
Az egyiknek kicsi gyereke van, a másik éjjel dolgozik, a harmadiknak van két macskája, a negyedik meg szeret zongorázni. Amikor sok ember él együtt egy területen, akkor mi lehet a megoldás? Segítek: a tolerancia. Na, itt, ebben az esetben, és úgy általános jelenségként is leírható, hogy tolerancia, az nincs.
A neten persze rögtön fellángolt a vita a levél körül, és hamar a gyerektelenek vs. gyerekesek vitájába torkollt. A kedvencem az a gyerektelen fiatalember volt, aki szerint a szülők a hibásak, mert miért nem fogják a gyerekeiket, ültetik autóba mindet, és mennek ki olyan helyre szaladgálni, ahol nincs egyetlen ember sem. Hogy ez mennyire nem életszerű, azt talán felesleges is ecsetelnem, de azért elmagyarázom, hogy történik a valóságban egy játszóterezés például nálunk, mert mi is lakótelepen lakunk, ahol csak és kizárólag a házak közé épített játszóterek állnak rendelkezésünkre.
A gyerek bölcsiben van négyig, utána hazafelé beugrunk egy órácskára a játszótérre, ahol kimozoghatja magát, hogy ne otthon üljön a kanapén a tévét bámulva, majd vacsorára hazamegyünk. Egyrészt nincs kocsink, amibe betehetném a gyerekemet, másrészt 10 kilométeres körzetünkben nincs egy szál lakatlan mező/sziget/gyerekfuttató sem, ahol magában ugrálhatna anélkül, hogy bárki hallaná, hogy motorozik, sikongat, netán hisztizik. Most a szocializációra ki sem térek, hogy milyen fontos a fejlődése szempontjából, hogy játszóterezzen korabeli gyerekekkel.
De ha ennél a megoldási javaslatnál maradunk, akkor üljön autóba és menjen a mezőre az a szomszéd, aki egész éjjel ordít a feleségével.
És menjen a mezőre az is, aki hangosan tornázik fényes nappal, és a bácsi, akinek a botja kopog a plafonon, na, az meg pláne beülhetne egy autóba és mehetne a pusztaságba. Épp erről szól a tolerancia, elviseljük, hogy ordít, kopog, fúr, zongorázik, ugat a kutyája, a virágait locsolja, ami lecsöpög ésatöbbi, ezernyi helyzet, ami napról napra, gyerekek nélkül is megesik egy társasházban. A gyerekek meg hisztiznek, motoroznak, és nemcsak ülnek egy helyben a kisszéken vagy adott esetben a játszótéren a padon, hanem játszanak. Ott játszanak, ahol tehetik, ha épp lakótelepen élnek, akkor a lakótelepen.
Nem nevelési kérdés és nem szaranya az, akinek a gyereke játszóterezik és közben még hangokat is kiad magából. Ez csak van, ez a természetes. Ha ez nem tetszik, erre egyetlen végleges megoldás van: szüntessük be a szaporodást, és akkor nem lesz több idegesítő, elviselhetetlen, hangoskodó, motorozó kis szörnyeteg, aki zavarná a lakók nyugalmát.
