Az anyaság néha elég gusztustalan tud lenni

Megjegyzem, egy dologtól azért mindig is undorodtam: a kutyaszartól, ami a cipőm talpára ragadt, ha beleléptem. Ilyenkor mindig kitettem az erkélyre a cipőmet és vártam, hátha öntisztulóvá válik vagy erre járnak éjszaka a manók, akik szorgos, önkéntes, mazochista munkaerőként megtisztogatják. Közben pedig élénken szidtam magamban a kutyatulajdonos felmenőit, amiért nem képes felszedni a kutyája után a végterméket. A végén pedig addig vártam, míg inkább kidobtam a cipőt, de nem bírtam letisztítani.

Amióta anya lettem, már megszámolni sem tudom, hány kutyakakis cipőt pucoltam meg, volt olyan is, hogy bokáig sikerült a gyerekeimnek összekenniük magukat vele. Nem azt mondom, hogy ezt boldog mosollyal az arcomon teszem, de már nem fordul ki a gyomrom a helyéről (bár a kutyatulajt továbbra is megátkozom ilyenkor hetedíziglen).

Mindez a közelgő anyák napjáról jutott eszembe. Mert szép-szép, világra hoztuk a gyerekeinket, örülünk nekik, cuki babák, aztán meg felnőnek, és időközben mindenféle gusztustalanságot művelnek, olyanokat, amiktől a régi, gyermektelen énünk elborzadt volna.

De érdekes módon anyaként ez nem annyira visel meg, mintha a cél szentesítené az undort. A cél ebben az esetben az, hogy a gyerekeinket felneveljük valahogy tisztán, kaki- és takonymentesen. Szerintem anyák napján azt is meg kell ünnepelnünk, hogy az anyák mi minden gusztustalanságra hajlandóak a gyerekeikért. Olyanokra is, amiket még magukért sem tettek volna meg soha.

Kakit takarítunk nagyjából mindenhonnan

10 tanács friss anyukáknak tapasztalt anyukáktól

Amíg nem voltam anya, persze voltak elvont fogalmaim arról, hogy ki kell cserélnem a pelenkákat és emberi lények fenekét kell tisztára törölnöm. Majd szembesültem a valósággal, hogy a kaki nem marad a gyerek fenekén, hanem képes BÁRHOVA elkenődni. Sőt van olyan is, hogy turkálni kell benne, mert az a drága gyermek még csak egyéves és az a balsejtelmed támad, hogy lenyelhette azt a gombot, amit véletlenül leejtettél, ezért kétségbeesetten túrod át a pelenka tartalmát, hátha átment már rajta. Néha pedig észre sem veszed, hogy még a könyöködön is van kaki egy jól fejlett újszülött, folyós termék után, csak amikor már belekented a fehér kanapéba. De letörlöd, áttúrod, megtisztítod, mert anyaként ez is a dolgod. És tulajdonképpen, az első döbbenet után nincs is vele túl sok problémád.

Elkapjuk a kezünkkel a hányást

Ez egy olyan reflex, amivel nem tudunk mit csinálni. Tudjuk, hogy kifolyik a kezeink közül, mert hát folyékony, mégis, ha látjuk, hogy öklendezik a gyerek, automatikusan odanyúlunk, hogy felfogjuk a kezünkkel, ami kijön belőle. Lehet, hogy azért csináljuk, mert reménykedünk benne, hogy legalább a nagyját el tudjuk kapni és nem megy a szőnyegre, kanapéra, macskára, aki épp arra kolbászol vagy a kistesó fejére, aki misztikus módon mindig ott van, ahol nem kellene lennie. Közben pedig érdekes módon nincs hányingerünk – vagy ha van, elfojtjuk –, mert nem tehetjük meg, hogy “szinkronússzunk” a gyerekünkkel.

Kiszívjuk egy másik ember orrát

Azt hiszem, az első orrszívás alkalmával én jobban pánikoltam, mint a gyermek, aki három hónaposan hevert a kiságyban és folyatta az orrát zavartalanul. Még az is felrémlett előttem, hogy nehogy agykárosodás érje, amiért én nekiesek a porszívóhoz csatlakoztatott orrszívóval. Ez persze csak az első gyerekem első orrszívásánál okozott problémát, most a harmadiknál már simán ráülök a gyermekre, hogy maradjon nyugton, amíg én takonymentesítem a fejét.

A vérüket kell lemosni magunkról

Ránk véreznek, szó szerint. Ha elvágja a kisujját, akkor máris odadugja az orrod alá, belédkeni, rádcsöpögteti, minden módon rád ruházza a vérét. A gyerek már csak ilyen, elesik, beveri, elvágja, felsérti, lehorzsolja, aztán meg vérzik, mintha nem lenne jobb dolga. Olykor rohanunk vele a sürgősségire, hogy összevarrják a homlokát, mert már megint azt játszotta, hogy tud repülni a motorjával, máskor meg el tudjuk otthon látni pár tündérkés ragtapasszal – de a krokodilos nem jó, mert az leharapja az ujját! –, de az biztosan nem ússzuk meg, hogy a testünk tetszőleges pontjain vérfoltokkal legyünk tele, ha őt bármilyen kis baleset éri.

A kezünkkel töröljük le a taknyot az arcukról

Mit nekünk egy kis slejm! Épp csak kiszivárog a gyerek orrából, annyira, hogy ennyiért nem kelünk fel a kanapéról zsebkendőért, de azért felébred bennünk a lelkiismeret, hogy csak le kéne törölni. Ilyenkor jön az, hogy vagy a pólónk ujjával vagy simán a kezünkkel megszüntetjük az áldatlan állapotot. Régen az is undorítónak számított, hogy a saját taknyunkat megérintsük, most meg sem rezzenünk, hogy egy másik ember taknyát törölgetjük puszta kézzel.

Mindez tényleg gusztustalan, de közben valahol nagyon szép is, mert a gyerekeink vannak egyedül olyan közel hozzánk, hogy bármilyen testnedvükkel elbánunk anélkül, hogy undorodnánk tőlük. Mi ez, ha nem a feltétel nélküli szeretet?