Sok mindent lehet gondolni az abortuszról. Lehet ellenezni, lehet megérteni, elfogadni, szükséges rossznak tekinteni. Támogatni? Talán nem lehet, de nem is kell. Az élet tele van olyan dolgokkal, amiknek nem örülünk, hogy vannak, jobb lenne, ha nem lenne rájuk szükség, viszont ettől még léteznek, sőt, szükségesek. Mondjuk azért, mert egy még nagyobb rosszat segítenek elkerülni.
Nekem például fáj a szívem minden gyermekért, aki nem születhet meg, de sokkal jobban fáj a szívem azokért, akik megszületnek kényszerből, aztán nem, vagy nem jól szeretik őket.
Abortuszt manapság szerencsére már csak orvosok csinálnak a világ fejlettebb felén. Orvosok, akik sokfélék, és sokfélét gondolnak az abortuszról. A többség elfogadja, szükséges rosszként elvégzi. És ha már elvégzi, úgy teszi, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozza vele mind fizikailag, mind lelkileg. És közben lehetőleg ne moralizáljon. Mert ha már ezt a pályát választotta, kötelessége segíteni a hozzá fordulókon. Nem a hozzá forduló meg nem születetteken, hanem a nagyon is élőkön, akik bajban vannak. Mindegy, milyen okból.
Bizony, a hipokrateszi eskü arra kötelez, hogy az orvos még a sebesült terroristát is ellássa.
Az orvos nem mérlegelhet, legfeljebb szakmai kérdésekben. Meg még egy fontos dologban: mérlegelheti, hogy való-e neki ez a hivatás. El tud-e vonatkoztatni személyes benyomásaitól? A pácienseihez való viszonyáról? Kortól, nemtől, vallástól? Tudja-e magát függetleníteni politikai hatásoktól? Vagy csak azt fogja megoperálni, aki szimpatikus neki?
Mivel felvilágosult világban élünk, ennél is több adatik meg a szakembereknek. Sok országban eldönthetik például, hogy adott esetben részt vesznek-e eutanáziában. Magyarországon is megmondhatják, végeznek-e abortuszt. Amennyiben nem fér össze a lelkiismeretükkel, nem kötelezhetők erre. És bár ez a kérdés is messzire vezet, fogadjuk el, hogy mindenkinek így a jobb. De itt akkor legyen vége! Aki nem így nyilatkozott, az felejtse el az érveket és ellenérveket, az emberjogi megfontolásokat, a magzatvédők jelszavait. Végezze a munkáját.
Ha pedig egy állami fenntartású kórház vezetőjeként dolgozik, különösen kötelessége függetleníteni magát minden olyan hatástól, ami nem a gyógyítás része. Csak vágások mentén lehet műteni, ideológiák mentén nem. Kórházat vezetni is így szabadna csak. Elfogadni az emberi sokszínűséget. A világ legkülönfélébb jelenségeit. Hogy abba a kórházba jön majd mindenféle ember. Jön majd olyan, aki boldogan várja születendő gyermekét, és olyan, aki még nem szeretne gyermeket. És mivel a magyar törvények erre lehetőséget adnak, elvételét kéri. Igen, szomorú ellentmondása ez a világnak: aminek valaki örül, az a legnagyobb fájdalom valaki más életében. Mert az életünk sem egyforma.
Aki úgy határoz, hogy elveteti a magzatát, élete nehéz szakaszában van. Egészen biztos, hogy nem hozott könnyű döntést. Orvoshoz fog fordulni, ahol éles és hideg szerszámokkal belenyúlnak a testébe. Bíznia kell abban az orvosban.
Nem lehet, hogy az orvos csak tovább mélyítsen a fájdalmán. Nem ítélheti meg, nem ítélheti el. Nem ismeri az életét, de ha ismerné, akkor sem tehetné.
Lehet, hogy a Szegedi Tudományegyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján fantasztikus szülész-nőgyógyászok dolgoznak. De akkor sem engedhető meg az, hogy ha bajban lévő emberek belépnek oda, az első, amivel találkoznak, egy szándékosan bűntudatkeltő felirat legyen.
Ha hihetünk a népszerű közösségi oldal posztjának, ezek a mondatok jelentek meg a kórház falán az Emberi Erőforrások Minisztériuma által támogatva elhelyezett márványtáblán:
“A meg nem születettek emlékére – Az emberi élet tiszteletére”. És még egy evangéliumi idézet: “Közel van az Úr a megtört szívekhez.”
Az Úr talán valóban közel van oda, de a kórházvezetők jó messze. Mondhatnánk, nem értik, és nem is szeretik eléggé az emberi szívet. És hát eszerint nekik sincs belőle valami nagy.
