“Az egyik reggel ezt a képet találtam a telefonomon. Most épp az újszülött időszakban vagyunk nyakig, ami minden anyának nehéz. Az előző éjjel a férjemen volt a sor, hogy felkeljen a babához. Miután átpelenkázta, megetette, és letette aludni, csendben kattintott rólam és a lányomról egy fotót (aki bemászott hozzánk az ágyba valamikor az éjszaka folyamán).
Normális esetben, ha látok magamról egy képet, ami titokban készült rólam, nem teszem a nyilvánosság elé. És általában idegesít is, ha más anyák kiteszik magukról az ilyen képeket. De ez a fotó más, mert az elmúlt pár hét nagyon nehéz volt. Könnyű elfelejteni, milyen sok munkával jár egy pici baba, mennyire kimerült leszel tőle fizikailag, mentálisan és érzelmileg. És ehhez még adva van két gyerek, amitől aztán teljesen kifacsarva érzed magad. Egyfolytában. A napjaim a pelenkázás, ringatás, vigasztalás, takarítás, mosás, mosogatás és folyamatos etetés körében telnek.
Nem jutok el a zuhanyozásig mindennap. A szemem duzzadt, és árkok vannak alatta az alváshiánytól. A ruháimon odaszáradt ételfoltok és köpetek látszanak. A hajam folyton copfban van. A sminkem meg sehol sincs. Ezen a képen mindez rajta van. Nem csodás fotó, hanem olyan, ami élethűen ábrázolja a világ legnehezebb munkáját: az anyaságot.
Szeretnék emlékezni majd erre az időszakra. Szükségem van képekre, hogy emlékeztessenek rá. Nem fognak hiányozni az alvás nélkül töltött éjszakák, de az annál inkább, hogyan ringatóztam a babámmal, hogy elaltassam. A mellkasomon szuszogásuk, ahogy a kis kezük az ujjam köré fonódott. Nem fog hiányozni a hiszti, de az annál inkább, hogy meg tudtam nyugtatni őket egy homlokpuszival. Nem fog hiányozni az elgémberedett nyakam, amikor mind átjönnek éjjel az ágyunkba. De egy nap hiányozni fog, hogy úgy ébredjek fel reggel, hogy a kis arcukat látom a párnámon.
Erre az időszakra szeretnék emlékezni, mert bár kimerítő, nem akarom sosem elfelejteni. Szóljatok a férjeknek, hogy készítsék el ezeket a fotókat rólatok, és legyetek nagyon büszkék az összes képre!”
