Végül megtörtént. Sorban álltunk a bevásárlóközpontban egy kosárnyi étellel (és borral), Sophie a bevásárlókocsiban ült, és azon nyafogott, hogy nem adom oda neki a chipset. Elkezdte azt hajtogatni, hogy segglyuk vagyok. Ilyenkor nem tágít. Tudom. Vele élek. Az ADHD miatt megszállottan viselkedik, ha úgy érzi, igazságtalan vagyok vele, vagy nincs igazam, és nem is hagyja abba, amíg el nem alszik, vagy valami drámai dolog nem történik, ami eltereli a figyelmét. Pár perce már sorban álltunk, figyelmen kívül hagytam a hisztijét, és nem voltam hajlandó megtenni, amit kér. Nem jutalmazhatom meg ezt a viselkedést.
Már százszor kisétáltam miatta a boltokból. Négy éve majdnem minden alkalommal úgy jövünk ki, hogy nem vesszük meg, amiért jöttünk, mert dührohamot kap. De most ragaszkodtam hozzá, hogy megvegyük az ételt otthonra, elmondtam neki tizedszer is, hogy üljön le, mert ki fog esni a kocsiból. Ekkora hallottam meg a mögöttünk álló nőt, ahogy azt mondja: “Adja már oda a gyereknek azt a sütit, hogy végre befogja!”
Válaszolhattam volna kedvesen. Elmagyarázhattam volna neki, hogy a 4 éves lányom ADHD-s, hogy két gyereket nevelek egyedül, megteszek minden tőlem telhetőt, de nincs más választásom, mint kivárni a sort a pénztárnál, hogy legyen otthon kaja. Ehelyett az jött ki a számon, hogy “Négyéves, törődjön a maga dolgával.” Ezek után csak meredtem magam elé, és igyekeztem senkire sem nézni. Én lettem az anya a neveletlen kölkével, aki lusta, mert nem figyel a gyerek hisztijére. Az anya, aki pontosan tudja, hogy ha bármi mást tesz, azzal csak ront a helyzeten.
Könnyek csorogtak le az arcomon. Elveszve éreztem magam. Dühös voltam, és mérhetetlenül szomorú, hogy nekem nem jut egy pozitív élmény sem a gyerekeimmel. Ahogy pakoltam el a cuccokat, egy nő lépett oda hozzánk, és beszélni kezdett Sophie-hoz. Kérdezgetni kezdte, hogy elterelje a figyelmét, majd amikor Sophie újra elkezdett reklamálni a chipsért, ezt mondta: “Most nem kaphatsz chipset. Jó kislánynak kell lenned, az anyukádnak szüksége van rá, hogy jó legyél. Ugyanilyen pici lányom van nekem is. Hány éves vagy? Hány éves a testvéred?”
Őszintén, ennek a nőnek a kedvessége és megértése mindennél többet jelentett nekem aznap. Egy pillanat alatt össze lehet törni valakinek a lelkét. Soha nem tudhatod, min megy keresztül a másik. Nem tudod, milyen problémákkal küzd, és hogy miért viselkedik úgy a gyereke, ahogy. Nem ítélhetsz el, maximum akkor, ha van egy ugyanilyen gyereked, mint az enyém. De szintén csak egy pillanat, hogy egy kis kedvességtől jól érezze magát egy másik ember. Köszönöm ennek a hölgynek, hogy szeretettel fordult a gyerekemhez és hozzám. Köszönöm, hogy kisétált velünk a boltból. Köszönöm, hogy támogatott. Az anyáknak össze kell tartaniuk.
