Az a szörnyű helyzet, hogy a gyerekek nem maguktól rosszalkodnak sokszor, hanem pont mi, szülők váltjuk ki belőlük a helytelenkedést. Azzal amit mondunk, ahogy mondjuk. A gyerekek egyik kedvenc elfoglaltsága, hogy nyomogatják rajtunk a gombokat, és megfigyelik, mire hogyan reagálunk, mivel tudnak kihozni a sodrunkból, kipuhatolják a gyenge pontjainkat. Sírnak, kiabálnak, könyörögnek, alkudoznak, nyafognak és panaszkodnak, de csak azért, mert szeretnék elérni mindenáron a céljaikat. A céljaik általában viszonylag egyszerűek, például abban a pillanatban, ott, a boltban, életük fő értelme az, hogy valahogy megvetessék velünk azt a gumicukrot vagy csokit.
Az én legkisebb lányom ezt úgy követi el, hogy nemes egyszerűséggel mindent bepakol a kosárba, amit megkíván, hogy alig győzöm kipakolni utána. Ha akkor leállok vele vitázni, hogy márpedig nem vesszük meg azt a hatalmas tábla csokit, akkor óriási hiszti keveredik belőle. Már kitapasztaltam, hogy jobb, ha nem mondok semmit, hagyom, hadd pakoljon, aztán szépen mindent visszateszek, mert amúgy elfelejti, mire a kasszához érünk, hogy mi mindent akart megvásárolni. A megoldásom nem követendő példa, biztos azt mondanák rá a szakemberek, hogy félrenevelem, dehát az a helyzet, hogy egy pillanatban csak egy problémával tudok megbirkózni, akkor, ott, a bolt közepén leginkább csak az számít, hogy valahogy túléljem a vásárlást anélkül, hogy földön fetrengős nagyjelenetet adna elő a hároméves dackorszakosom.
Persze nemcsak tárgy vagy étel lehet a gyerekek célja, gyakran azért nyomkodják a gombjainkat, mert csak figyelmet szeretnének kicsikarni tőlünk, mert már megint a kistesóra vagy esetleg galád módon egy másik felnőttre figyelünk helyettük. Az is lehet, hogy általános frusztráció uralkodik el gyermekünkön, mert túlszabályozva érzi magát az oviban, suliban, és ezért kezd bele a végeláthatatlan nyafogáscunamiba délutánonként. Akárhogy is van, az biztos, hogy a mi szülői reakcióink nagyban meghatározzák a gyerek viselkedését a továbbiakban.
Azt már azért tudjuk, hogy nem szavakból, hanem tettekből tanul a gyerek, ami ebben az esetben azt jelenti, ráébred hamar, hogy a nyafogás, hisztizés, rosszalkodás célra vezet, mert akkor figyelni kezdenek rá a szülők.
Például a legtöbb gyerek pontosan tudja, hogy ha eleget nyafog az étel fölött, hogy neki nem ízlik a répa/brokkoli/tetszőleges összetevő, akkor a szülők előbb-utóbb legyintenek és egy nagy sóhaj kíséretében közlik, hogy „Jó, legalább a felét edd meg.” Ebből pedig a gyerek megtanulja, hogy legközelebb is így kell tennie, ha valami nem tetszik neki az otthoni rendszerben.
Catherine Pearlman családterapeuta egy egész könyvet írt IGNORE IT! How Selectively Looking the Other Way Can Decrease Behavioral Problems and Increase Parenting Satisfaction címmel erről a problémáról. Tapasztalatai szerint vannak tipikus mondatok, amik beépültek már a szülők eszköztárába, ám nem tesszük jól, ha használjuk ezeket a gyereknevelésben, mert csak rontunk a helyzeten. Pedig pont azért mondjuk ezeket a mondatokat, mert próbáljuk megregulázni a gyerekeinket, hogy jól viselkedjenek és kevesebb ősz hajszálunk legyen, mire felnőnek. Szerinte nagyban megkönnyítenénk a saját dolgunkat, ha a következő öt mondatot hanyagolnánk.
1. „Ne mondogasd már ezt”
Mert már megint úgy jött haza a gyerek az oviból, hogy körbe-körbe szaladgál a lakásban és azt kiabálja, hogy „pisi-kaki-basszameg”. Igen, ez valós probléma, valószínűleg egyetlen ovis gyerek sem ússza meg, hogy csúnya szavakra tanítsák a társai, teljesen természetes jelenség. Amikor viszont rászólunk, hogy ne mondogassa, akkor bátorítjuk, hogy tovább csinálja, egyszerűen azért, mert kivívta vele a figyelmünket, úgyhogy elraktározza magában, mint hatékony módszert arra, hogy anya és apa rá figyeljen. A terapeuta szerint az a legjobb reakció az ilyen helyzetekre, ha nincs reakciónk. Ignoráljuk a káromkodást, pukihangokat, büfögést vagy bármi mást, amivel a gyerek idegesíteni próbál. Ha nincs hatással ránk a csúnya szó, akkor nem fogja használni, mert nem lesz számára pozitív következménye.
2. „Ha nem viselkedsz rendesen, elmegyünk”
Csakhogy van, amikor azért rosszalkodik a gyerek, mert ő maga is el akar menni már, mert mondjuk ráunt a szülinapi partira, amire hivatalos volt. Ha korábban elmegyünk, azzal két dolgot érhetünk el: a) győzött a gyerek, mert azért viselkedett csúnyán, hogy vége elszabadulhasson onnan, vagy b) megbántunk valakit, például az ünnepeltet. Ha pedig csak fenyegetőzünk, de végül nem megyünk el mégsem, akkor azt tanulja meg a gyerek, hogy a levegőbe beszélünk. Ehelyett azt javasolja a szakember, hogy állítsuk egy kicsit félre a játékból a gyereket ilyen esetben, majd amikor megnyugodott, visszamehet játszani.
3. „Nem veszek fagyit, ha folytatod a nyafogást”
Mi történik, amikor ezt mondjuk? A gyerek abbahagyja a nyafogást és megkapja a hatalmas adag fagyit. Mit tanul belőle? Azt, hogy a nyafogással pompásan el tudja érni a céljait. Amikor azt mondjuk, hogy hagyja abba a nyafogást, lehet, hogy pár percre tényleg leáll vele, de legközelebb, amikor valamit szeretne, rögtön nyafogni fog újra. Mi pedig vagyunk annyira fáradt szülők, hogy megteszünk szinte bármit, csak ne kelljen hallgatnunk azt a kis vékonyka hangot, ami olyan idegőrlő. Hagyjuk rá inkább, tegyünk úgy, mintha meg sem hallanánk, ne küzdjünk vele a terapeuta szerint. Ebből tanulja meg a gyerek, hogy ha szeretné felkelteni a figyelmünket, akkor kérdéseket kell feltennie megfelelő hangnemben. Amint rendes hangon bír beszélni, rögtön válaszoljunk neki, ezzel megerősítjük benne, hogy mi a helyes viselkedés.
4. „Menj a szobádba, és gondold át, mit csináltál”
Kedvenc mondatom, megszámolni sem tudnám, hányszor hangzott el a számból 13 évnyi anyaságom alatt. Most meg kiderül, hogy egész eddig tévhitben éltem. A szülők ilyenkor azt hiszik, hogy a gyerek bemegy a szobájába és tényleg átgondolja az életét és tetteit, pedig nyilván nem ezt teszi. Lehet, hogy tényleg leül, de a fejében nem az jár, mit követett el, hanem átgondolja, mit enne vacsorára, mit szeretne karácsonyra, mikor játszhat már a számítógépen, mit fog sütni a nagymamája… Mindenen gondolkodik, csak a viselkedésén nem. Ráadásul sok esetben kicsit sem éri büntetésként, hogy be kell mennie a szobájába, hiszen ott van a sereg játék, amivel elfoglalhatja magát. A félreállítás jobban működik ebben az esetben is a terapeuta szerint, nem a szobájában, hanem egy csendes kisszéken üldögéljen egy kicsit, aztán vissza lehet engedni a családi körbe. Régen ez volt a sarokba állítás alapja, de attól azért óva intenénk mindenkit, hogy visszahozzuk a kukoricán térdepeltetés csodálatos hagyományát.
5. „Szeretnél elmosogatni?”
Vagy bármi más, amit szeretnénk, hogy a nagyobb gyerek megcsináljon. Nincs épeszű ember, aki erre azt válaszolná, hogy igen, rendkívül szeretne elmosogatni. Vagy levinni a szemetet, felporszívózni, bármilyen más házimunkában anyának segíteni. A probléma ezzel a kérdéssel az, hogy úgy tűnik belőle, mintha a házimunka választható elfoglaltság lenne. Pedig nem az. És amikor már nagy, lakli kamaszok is laknak egy fedél alatt velünk, akkor nekik sem választható, hanem kötelező megosztani a házimunkákat anyával. Ebben a kérdésben nincs benne, hogy el kell mosogatni, méghozzá még vacsora előtt. Azt üzenjük vele a gyereknek, hogy csak azt kell elvégeznie, amihez kedve van, márpedig az élet nem így működik. Tele van olyan teendőkkel, amihez senkinek nincs kedve, mégis el kell végezni mindet. Úgyhogy inkább ne kérdezzük, hanem mondjuk el egyenesen a gyerekeknek, milyen feladatot kell megcsinálniuk és mikor. Ha pedig alkudozni kezdenének, akkor világos és logikus következményeket helyezzünk kilátásba, amiket tartsunk is be, ha mégsem végeznék el azt, amire megkértük őket. Következetességgel sokat javíthatunk a gyerekeink viselkedésén.
