Ismerős ez a hely. A különös illatok, hangok emlékeztetnek, hogy négy évvel ezelőtt hat hónapon át gyakorlatilag ez volt a családom otthona. Mintha nem is hagytuk volna el ezt a kórházat, minden annyira ismerős, egy részem azonban úgy érzi, mintha egy egész élet eltelt volna. De most nem páciensként vagyok itt a mi kórházunkban, hanem mint látogató. Ahogy az előtérben sétáltam, a nevemet hallottam. Egy idegen nő sietett felém.
„Nem ismersz engem, de vigyáztam rád, amikor szültél – mondta. – Emlékszem Parkerre és Abbyre, és természetesen Peytonra.”
Leesett az állam, gombóc lett a torkomban. A szívem hevesen dobogott, alig kaptam levegőt, sokkoltak a szavai. Azok a nevek, amelyeket a nő mondott, a hármas ikreim nevei voltak. Nevek, amelyek naponta elhangzanak nálunk. De miközben az egyetlen túlélőnké, Peytoné rendszeresen előkerül, a két elhunyt gyerekünk nevét nem halljuk minden nap.
Könnyek csorogtak az arcomon, amint ez az idegen nő beszélt arról a végzetes napról, 2013. június 23-ról. Kiderült, hogy ő nővérként dolgozott a kórházban azon a napon is, ami örökre beleégett a memóriámban, még ha vannak homályos pillanatai is. A gyerekeim születésének napján. A terhességem 22. hetében voltam, az orvosok és a nővérek ki-be rohangáltak a szobámból és azon igyekeztek, hogy megmentsék a koraszülött hármas ikreimet. Az a nővér, aki ma megállított az előcsarnokban tagja volt annak a csapatnak, akik keményen dolgoztak, hogy megmentsék a családomat azokban az élet és halál közötti kaotikus pillanatokban.
Bár az emberek azt gondolhatják, hogy egy elhunyt gyermek nevének említése érzéketlenség, a gyermekét elvesztő szülőként valójában teljesen máshogy látom. Ahogy a napok, hónapok és évek múlnak, a gyermekek elvesztése beleveszik a mindennapi életbe. Nincs olyan nap, amikor ne gondolnánk Abbyre és Parkerre. De miközben a bánat velünk van, az élet megy tovább.
Ahogy az évek múlnak, megtaláltam az új énem egy olyan szülőként, akinek egyszerre van gyereke a Földön és a mennyben is. Miközben a családom tökéletesnek tűnhet, sok minden van, amit a szem nem lát. Az emberek csak azt veszik észre, hogy egy gyerek sétál mellettünk, de az idegenek nem tudják, hogy a kislányunk a hármas ikrek egy tagja, még ha a bátyja és nővére csak alig két hónapot élt is. És amíg én szeretek a hármas ikreimről beszélni, addig a társadalom megtanít minket, gyászoló szülőket, hogy tartsuk magunkban a veszteségünket. Vannak emberek, akik összezuhannak egy gyerek halálának gondolatától. Gyakran hangosan zihálnak vagy szomorú együttérzéssel néznek ránk. Ezek a kínos pillanatok már elegek ahhoz, hogy ne is említsük meg a két angyalunkat.
Miközben a kórházi előcsarnok közepén álltam és könnyek gördült le az arcomon, a nővér átkarolt és megölelt. Ez az idegen, aki csak néhány perce állított meg, nem volt idegen többé. Ismerte a családomat, és ismerte a gyermekeimet és azon kevés ember közé tartozott a világon, aki találkozott a hármasokkal. Csak pillanatokra volt szükségem ahhoz, hogy érezzem az azonnali kapcsolatot ezzel a nővel, aki a laborban és a szülőszobán dolgozott azon a napon, amikor a gyermekeim megszülettek.
Ahogy megköszöntem a nővérnek, hogy megállított, a szemeim újra megteltek könnyel. Köszönöm, hogy a gyermekeim nevét kimondta – hálálkodtam. – Nem gyakran hallom ezeket a szavakat idegenektől.
A nővér elmosolyodott és válaszolt:
Soha nem fogom elfelejteni a családját, és soha nem fogom elfelejteni a három gyermekét.
Lehet, hogy csak egy gyermekem tart velem, de a két másik gyermekem mindig a szívemben lesz. Mindössze egy véletlen találkozás volt egy idegennel, hogy emlékeztessen erre. Nem számít, mennyi ideig voltak a gyermekeim itt a földön, Parker és Abby léteztek, és soha nem felejtik el őket.
(Forrás: scarymommy.com)
