„A gyerekem idegesít, én meg őrlöm magam, hogy rossz anya vagyok”

A gyerekkel való kapcsolat is csak egy kapcsolat, még ha talán az egyik legfontosabb is, és ugyanúgy lehetnek hullámvölgyei, mint egy együttélésnek, együttlétnek bárki mással. Persze, annyi különbség mindenképpen akad, hogy ezt – jó esetben – nem szándékozunk megszakítani, mert nem működik, nem olyan, mint amilyennek képzeltük, hanem kitartunk mellette akkor is, amikor úgy érezzük, nem mennek a dolgok valami fényesen.

Egy, két, három vagy több gyerek rendesen az agyunkra tud menni, ráadásul eleve nagyon különböző személyiségek lehetnek, így az sem biztos, hogy magától értetődően kijövünk velük alapból.

A legjobb tanács, amit kaphatsz az anyaságról: ne gyilkold le a gyerekeidet

Hiszen egy rendszerető anyukának nagyobb feladat egy figyelmetlen, dolgait összevissza hagyó gyerek, mint egy hasonlóképpen rendszertelennek, és egy csendes, véleményét visszafogó, befelé forduló személyiségnek is talán nagyobb kihívás kijönnie egy extrovertált, véleményét elsőre kimondó, harsány gyerkőccel. De persze egy simán jó kapcsolatban is akadnak nehezebb időszakok. Rita például így mesél erről:

„Amikor a kislányom ovis csoportjába új óvó néni került, eleinte semmilyen változást nem észleltem a viselkedésében, mondtam is magamnak, hogy milyen furcsa, azt hittem, jobban megviseli majd. És aztán nagyjából három héttel a csere után vált, most hogy is mondjam, totál hisztérikává. Az én nyugodt, kedves kislányom egyszerre kiállhatatlan lett, és semmi sem volt jó neki: sem a ruha, amit előkészítettem, sem az, amit ő választott, sem az ennivaló, amit adtam, sem a délutáni program, egyszerűen semmi. Nem nagyon tudtam másra fogni ezt a változást, mint az óvónéni-cserére, de ettől azért nem lett könnyebb az életünk. Jó, most azt lehet mondani, hogy ilyenkor legyünk türelmesek, de könyörgöm, hogyan, amikor 0-24-ben egy folyton nyávogó, hisztériázó gyerekkel vagyunk együtt? Oké, hogy próbálkozom egy ideig, de néhány nap után én is sík ideggé válok, ezt nem lehet elviselni.

Persze olyankor tépem magam, hogy milyen rossz anya vagyok, a gyerekem mindig idegesít, de ettől még nem tudtam feloldani a helyzetet. Aztán kiderült, hogy mások is szorongók lettek, máshol is észrevették a szülők, és egy idő után az óvó nénit leváltattuk, mert nem csak maga az új helyzet okozott gondot a gyerekek lelkében, ahogy mi hittük, hanem az is, hogy a Katica néni értelmetlenül büntette a kicsiket. Hál’ isten, hogy ez egy hónapon belül kiderült, és az óvoda vezetősége is együttműködött velünk. Kellett még utána néhány hét, amíg a lányom lenyugodott, de végül szerencsére visszaállt a rend kettőnk között is. Az új óvó néni pedig egy tündérvirág, a gyerekek imádják.”

Nem mindig lehet pontosan tudni, miért lesz feszült, szorongó, nehezen kezelhető egy gyerek, de az biztos, hogy a szülei feszültsége komolyan meg tudja viselni.

Persze erre olcsó válasz azt mondani, hogy akkor menjenek el pszichológushoz vagy oldják meg az életüket, hiszen ezt muszáj megtenniük a gyerekük érdekében, pedig mindnyájan tudjuk, hogy nem vagyunk képesek minden érzelmi nehézséget uralni a saját életünkben sem, és nem tudunk instant boldogok sem lenni, hogy ő is boldog lehessen. Egy ilyen időszakban például könnyen előfordulhat, hogy a szülő-gyerek kapcsolat nehezebbé válik. Ez történt Mariannéknál is:

„A férjemmel éppen a váláson gondolkoztunk annyi unalommal telt év után, kezdett komolyan érlelődni a döntés, de nem ez volt a legnehezebb, hanem hogy éppen ekkor, amikor már kimondtunk volna valami véglegeset, megbetegedett az anyukám. Derült égből villámcsapásként ért, teljesen kikészültem, anyukámat egyik kórházból a másikba kellett hurcolni, rengeteg ápolást igényelt, és semmi jóval nem kecsegtettek az orvosok, és ez olyan talajvesztést okozott nálam, hogy azt sem tudtam, hova forduljak. A férjem így nem erőltette a válást, mert látta, hogy most nehéz nekem, de valahogy mégis távolodott tőlem, még jobban, amit értek, egyébként szerintem nője is lett már akkorra, csak nem akarta mondani, nehogy még rosszabbul érezzem magam, én meg iszonyúan szerettem volna úgy érezni, hogy legalább a gyerekeimmel minden rendben, legalább velük megvan a szeretet-kapcsolat, de persze hogy nem lehetett.

Ők sem az én igényeim kiszolgálására vannak nyilván, és érezték a sűrűsödő feszültséget, és teljesen szétestek.

Az oviba a kicsi el sem akart menni, holott addig szerette, helyette állandóan otthon maradt volna velem, miközben én dolgoztam, rohantam a kórházba, azt sem tudtam, hol áll a fejem, és annyira szerettem volna, ha valaki engem is megtámaszt, de nem akadt egy ilyen ember sem. A nagyobbik gyerek olyanokért hisztizett, amiért addig soha, és egy inkompetens, béna anyának éreztem magam, hogy nem tudok nekik segíteni, ehelyett úgy érzem, hogy folyton rajtam csüngenek, és az utolsó érzéseket akarják kiszívni belőlem, pedig már nincs is mit, és néha úgy gondoltam, miért nem hagynak békén, legalább egyedül sírhatnék. Közben meg persze, hogy engem akartak, de nem tudtam ott lenni nekik.  Anyukám végül meghalt, nekem az egész időszak egy sűrű, fekete katyvasz, egész őszintén megmondva, szerintem jó néhány hónappal a halála után tudtam csak visszavenni a fonalat a gyerekeimmel. Talán nem jó ez így, de nekem így sikerült. Néha kicsit túl nagy falatot dob az élet egyszerre, úgy érzem.”

Nehéz lenne a két anyukát azért hibáztatni, mert egy időre nehezebbé vált a viszonyuk a gyerekeikkel. Szerintetek mi a megoldás ilyen helyzetben? Mit lehet tenni?