Szoktunk úgy gondolni a szeretőre, mint a gonosz démonra, aki elveszi a „rendes nők” pasiját. Akit semmi sem érdekel, akinek semmi sem drága, és aki csak egyet akar: karmaival megkaparintani a férfit bármi áron. Nem számít a nőtárs, nem számít a gyerek, semmi.
Pedig nyilván nem ilyen fekete és fehér a valóság. Ahogy azok a nők sem tehetnek arról, ami velük történt, akiket elhagynak, a szeretők sem a világ gonoszai.
Belementek egy szerelembe, és hagyták, hogy elsodorja őket. Erika történetéből kiderül, milyen küzdelmeik vannak azoknak, akik miatt a férfiak elhagyják a családjukat. És persze nem tudjuk, mit rejt a másik oldal. Hiszen az elhagyott nővel és az elhagyó férfival nem sikerült beszélnünk.
„Sajnálom.
Sajnálom, hogy szerelmes lettem.
Sajnálom, hogy a férfi, akit szerettem, viszontszeretett.
Sajnálom, hogy gyereke van.
fotó: imdb
Bár igazából nem sajnálom egyiket sem, hogy lehetne sajnálni már egy szerelmet, hogy lehetne sajnálni, hogy egy ember él? Szóval igazából nem sajnálom, de mégis úgy érzem, mintha a fél világ láthatatlanul engem köpdösne, holott tehetek én arról, hogy ez a férfi végül úgy döntött, hogy engem választ? Hiszen én nem akartam senkinek az életét lerombolni, és aztán meg mindenki csak engem ítél meg. Hogy én vagyok a gonosz szerető, a gonosz mostoha, a nő, aki tönkretett egy családot, egy másik nőt, egy gyereket… Meddig kell még ezt hallgatnom? Tényleg annyira rosszat tettem volna?
Még csak nem is én kezdeményeztem, de persze hazugság lenne azt mondani, hogy nem engedtem a csábításnak, hogy nem szerettem, nem élveztem, ahogy egyébként az is hazugság, hogy nem volt bennem rossz érzés, hogy nem vívódtam, hogy nem éreztem magam mellőzöttnek, és hogy nem volt lelkiismeret-furdalásom.
Azt, hogy ez egy óriási szerelem, tudtam az elejétől fogva. A második naptól fogva azt is tudtam, hogy gyereke van, meg felesége, és próbáltam is visszavenni egyáltalán nemcsak a családja kedvéért, hanem magamért is: nem akartam bujkálni, titokban élni, szeretőnek lenni. De elsodort minket minden, mint a nagy vizek, és minden lehetséges időt együtt töltöttünk, ami nem volt valami sok, mert néhány délutáni órára korlátozódott, meg egy-egy rövid hétvégére. De nem bírtuk ki egymás nélkül. Mindig írt, amikor tudott, és én is mindig, amikor tudtam.
Soha nem biztattam egyetlen szóval sem, hogy menjen el otthonról, de titokban tényleg reménykedtem benne.
Ha nem lett volna a gyerek, tudom, hogy sokkal hamarabb megteszi. Fölösleges mondanom, hogy egy hideg, megszokásokon alapuló kapcsolatból lépett ki, tudom, hogy úgyis csak mentegetődzésnek hangzik, az is, hogy mindent megtett, hogy keveset sérüljenek az otthoniak. Persze kaptam leveleket a feleségétől, fenyegetőzött, és egy ideig a gyerekkel zsarolta a páromat, volt minden, és tényleg nem tudom, hogy ilyenkor miért én vagyok a ribanc. Miért engem kell megítélni? A szerelem miatt?
Szerencsére aztán elmentek mediátorhoz, és egész normálisan meg tudtak egyezni, de néha én is kétségbeesem, mert a kedvesemet is iszonyúan gyötri a lelkifurdalás, és szörnyen hiányolja a kislányát, engem is gyötör, hogy mit kellett volna tennem, közben pedig mindketten érezzük, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Néha vitatkozom a sorssal, hogy miért nem találkoztunk mi hamarabb, a házassága előtt, hogy ezt a súlyt nem kellene akkor elvinnünk így, hanem boldogan élnénk, és persze biztos van ennek is valami értelme, bár jó lenne tudni, hogy mi.
Fotó: imdb
A párom kislányával egész jól kijövök, persze vannak hullámvölgyek. Annyira szeretném jól csinálni, de úgy érzem, hogy mindenki csak engem bámul meg, komolyan, már ezzel álmodok, hogy valami földöntúli bíróság elítél engem, mert tilos valakinek az apukáját elcsábítani, mert tilos szerelembe esni, mert a létezésemmel bántok másokat.
De mit lehetett volna jobban csinálni? Mi ilyenkor a megoldás? Szétszakadok a szerelmem és az elvárások között, és attól félek, senki nem hiszi el, hogy egyetlen gyereknek sem akarnék rosszat.
Azon szoktam imádkozni, hogy a párom volt felesége találjon végre magának egy férfit, és legyen boldog, és akkor talán mindenki jól érezné magát, és nem kellene ezen gyötrődni. Találja meg magát, találja meg a munkáját, legyen végre szerelmes, és akkor nem lesz ennyire dühös ránk. Bárcsak elmondhatnám neki, mennyire sajnálom, hogy tudom, hogy szörnyű nehéz lehet neki, de persze nem mondhatom, mert szóba sem áll velem.
Mi ketten közben gyereket tervezünk, és össze is szeretnénk házasodni, de ez a gyötrődés, folyamatos bűntudat valahol mégis a boldogságunk útjában áll, és nem engedi, hogy felszabadultan örüljünk. Pedig talán szabadna. Talán mégis megérdemelnénk!”
