A szomorú ügy még 2003 karácsonyára nyúlik vissza, amikor Geréb Ágnes egy ikerszülést vezetett le az édesanya otthonában. Az első baba rendben világra bújt, ám a második 12 percig oxigénhiányos állapotba került, emiatt maradandó károsodást szenvedett, majd félévesen életét vesztette. 2007 szeptemberében szintén egy otthonszülés alkalmával történt tragédia. Egy egészséges kislány válla elakadt édesanyja szeméremcsontjában, ami után 40 percig újraélesztették. Sikertelenül. A helyszínen életét vesztette.
Három gyerek édesanyjaként (köztük egy ikerpáré) különösen érzékenyen érint minden egyes gyermek sorsa. Engem is felkavart anno Geréb Ágnes ügye, most pedig a meghozott ítélet. Bár nem tisztem igazságot tenni, nem is áll rendelkezésemre minden információ, véleményem mégis sziklaszilárd.
Csipi lányunk mesterséges megtermékenyítést követően, 2012 nyarán természetes úton született egy csodás terhesség 39. hetén. Tizenkét órát vajúdtam, aminek a végét már alig-alig bírtam. Lassú folyamatnak indult, a méhszáj sem tágult úgy, ahogy kellett. Aztán a kitolási szakasz előtt felgyorsultak az események: a fogadott orvosom nem ért be egy sajnálatos családi esemény miatt, így a szintén remek szakember hírében álló ügyeletes orvos és egy tündér ügyeletes szülésznő segített nekünk. Csipi, megunva testem tötyögését, végül szinte kirobbant belőlem, és gyakorlatilag szakított mindent, amit csak lehetett. Makkegészségesen, 3650 grammal sírt fel, és onnantól nem is érdekelt semmi más. Egy óra is beletelt, mire az orvos „rendbe rakott”, de aztán tökéletesen voltam én is.
A szülés után két órával erős fájdalmaim lettek, remegtem, izzadtam, sokkos állapotba kerültem. Hirtelen rengeteg vért vesztettem, és félig ájultan arra eszméltem, hogy idegesen rohannak velem a műtőbe. A töménytelen mennyiségű sötét vért látva azt éreztem: ezt nem lehet túlélni. Kipakolnak. Ezzel a tudattal altattak el, de akkor már nem is voltam magamnál.
Amikor felébredtem, hálát adtam mindennek és mindenkinek, hogy élve megúsztam ezt a rémálmot.
Akkor még nem sejtettem, hogy egy igen hosszú és sokszor kínkeserves gyógyulási folyamat áll előttem. Később tudtam csak meg, mi történt: a varrataim elengedtek, a méhemet több darabból varrták össze a műtőben, a kritikus vérveszteséget, hál’ isten, sikerült pótolni.
Csipivel, 7 hónapos terhesen az ikrekkel (Fotó: Iván Orsi)
Hónapokkal ezután mertem erről beszélni szakemberekkel, akik elmondták: az ilyen jellegű komplikációk nagy része halállal végződik, de legalábbis azonnal el kell távolítani a méhet.
Akkor és ott is éreztem, hogy nagy a baj, de belegondolni is szörnyű, hogy nagy eséllyel meg is halhattam volna. Ilyenkor az egyetlen megoldás a túlélésre az azonnali beavatkozás.
Ha Csipit otthon szültem volna, akkor ma már nem lennék itt. Ez tény.
Szerencsém volt. Amiért villámgyorsan közbeléptek, és amiért még a méhemet is meg tudták menteni. Kislányunk 8 hónapos volt, amikor engem újra műteni kellett, de végig kontrollokra jártam, hogy biztosak legyünk abban: tényleg minden rendben. Amikor az orvosom is rámondta az áment, újra próbálkozni kezdtünk a férjemmel, és végül mesterséges megtermékenyítés után, 2015 januárjában, egy gyönyörű ikerterhesség utáni programozott császárt követően két makkegészséges babát szoríthattam magamhoz, akik szíve 38 hétig dobogott az enyém alatt. Nuli 3120 grammal, Mircsi 2670 grammal bújt világra.
Az utolsó pillanatig újra természetes szülésre készültünk, mert minden jel arra mutatott, de végül a B magzat, a kisfiam visszafordult a popsijára. Sok orvos ilyenkor még spontán szülést javasol, de az én nőgyógyászom azt mondta, hogy 1% esélyt se adjunk egy esetleges komplikációnak. Hallgattam rá, és ismét nem én döntöttem arról, hogyan is szüljek. Az utolsó ultrahangon már az A babám, vagyis a kislányom buksiját le sem lehetett mérni a hely szűkössége miatt. Nem volt látható, hogy a köldökzsinór kétszer is a nyaka köré tekeredett. Felsírt, de sötétlila színe nagyon ijesztő volt, alig mutatták meg nekem, azonnal elvitték, és orvosolták a problémát. Nagy kő esett le a szívemről, hogy ennek ellenére semmi baja nem lett, de
ha ikreimet is otthon kívántam volna világra hozni, szinte biztos, hogy Nuli nem marad életben.
Egy vagyok a sok közül. Minden várandósság és minden szülés más. Az én pocakos hónapjaim problémamentesen, csodásan zajlottak. Mégis mindkétszer nem várt fordulat következett a szülőszobán.
Sosem érdekelt, hogy mekkora sokk is egy szülés nekem, illetve a babáimnak. Nem számított, hogy reflektorral belevilágítanak az arcukba, ahogyan nagy ívben tettem a mogorva, már-már bántó csecsemős nővérekre is. Nem érdekelt, hogy hiába kérek, nem kaphatok fájdalomcsillapítót, vagy hogy ikreimet egy rideg műtőben emelik ki a hasamból. Semmi nem számított, egyet kivéve: a biztonság. Annyi kívánságom volt csupán, hogy a gyerekeim egészségesen szülessenek, és én is éljem túl.
Fotó: Iván Orsi
Lelkileg nem volt könnyű feldolgozni, hogy egy szép, ám nehéz természetes szülés után hetekig katéterek lógtak belőlem, és nagy fájdalmaim voltak. De túltettem magam rajta, mert mindketten jól voltunk. Ikreimet is szerettem volna természetes úton szülni, de nem éreztem jogomnak, hogy erről én döntsek. A tejem nem indult időben, a babák folyton éhesek voltak, a császárheg miatt egy babával is alig bírtam, és sajnos a csecsemős nővérek sem könnyítettek a helyzetemen. De nem érdekelt, mert mindhárman makkegészségesen tértünk haza. Ez számított, semmi más!
Kórházban is halnak meg babák és anyák. Otthon is születnek egészséges gyerekek minden nehézség nélkül.
Talán Geréb Ágnes „statisztikája” sem rosszabb egy átlag orvosénál. Történnek tragédiák kórházban is, és igenis létező fogalom az orvosi műhiba. Nincs jogom ítélkezni, nem is akarom megtenni. Csupán csak annyi biztos, hogy ha nem kapok azonnali orvosi segítséget egy olyan kórházban, ahol fel vannak készülve gyakorlatilag mindenre, akkor ma már nem lennék háromgyermekes családanya, és a férjem egyedül nevelné elsőszülött lányunkat. Elszorul a torkom, ha belegondolok.
Fotó: Iván Orsi
Anyaként, két szülés után csak annyit mondhatok: egy baba világrajövetelénél sok mindenről nem mi döntünk. Nem vagyunk se orvosok, se szülésznők. Mégis annyi mindent kibírunk. A gyerekeinkért. Nem lehet semmi fontosabb a biztonságnál!
Az én példám is azt bizonyítja, hogy egy problémamentes terhesség után is történhetnek katasztrófák. Egy szülés sem lehet 100%-osan komplikációmentes, bármikor felülírhatja az élet a papírformát. Sosem lehet tudni. Nehéz a döntés. És nemcsak nekünk, anyáknak, hanem az orvosoknak, szülésznőknek és dúláknak egyaránt. Magyarország talán még nem áll készen az otthonszülésre, és mindegy, hogy mi miatt nem. Egy baba vagy akár egy anya életébe is kerülhet, ha nem kapnak azonnali, kórházi segítséget. Amire persze még így sincs semmi garancia. Bízni kell a szaktudásban, a XXI. századi orvosi eszközökben, a szerencsében és persze saját magunkban.
Minden édesanyának csodás és könnyű szülést és születést kívánok! Geréb Ágnesnek és a gyermekeiket elvesztő édesanyáknak pedig őszintén sok erőt a rájuk váró terhek elviseléséhez!
