A vetélések után sok mindenre fel voltam készülve, tudtam, hogy majd hirtelen mindenhol pici babákat és terhes nőket látok majd, de arra nem, hogy elkezdek félni a szextől. Érzem a láthatatlan távolságot köztünk a férjemmel, egyikünk sem tudja, hogyan lépjünk át rajta.
A szex jelenleg olyan dologgá vált, ami muszáj a házasságunk érdekében, de ellentétes érzésekkel van tele: szerelemmel és fájdalommal. Elveszett belőle a könnyedség.
Úgy érzem, a vetélésekkel elárult a testem. Cserben hagyta a babámat, a férjemet, elvette tőlünk az örömet, amire annyira vágytunk. Tudom, hogy meg kell bocsátanom neki, de nem vagyok benne biztos, hogy menni fog.
Amikor először vesztettem el a kisbabámat, elfogadtam, hogy biztos így kellett lennie. Fájt a veszteség, de nem hibáztattam magam. De most, a második alkalommal már oda vezetett, hogy félek a saját testemtől. Megtörtem.
Részlet az Engedd el! című filmből
Előtte úgy tekintettem a szexre, hogy az élet természetes velejárója. Most viszont súlya lett, emlékeztet, milyen árat fizettem érte. Pár pillanatnyi örömért túl nagy a fájdalom. El kellene mondanom a férjemnek, hogy így érzek, de tartok tőle, hogy nagyon megbántanám. Nem értené meg, hogy semmi gond nincs vele, a személyével, egyszerűen csak megváltozott számomra a szex, és félek szembenézni vele. Aggódom, hogy úgy érezné, elutasítom, pedig őt szeretem a világon a legjobban.
Néha vágyom rá, hogy ugyanolyan legyen a szex, mint a vetélések előtt, de közben tudom, hogy már sosem lehet olyan felszabadult és intim, mint régen. Remélem, hogy elmúlik a félelem, és elfogadom, hogy a megváltozott nemi életünk csak annak a jele, hogy már máshogy szeretjük egymást. Az átélt veszteségek miatt sokkal mélyebben és erősebben. Talán egyszer elérem, hogy ne úgy tekintsek a szexre, hogy mit vett el tőlem, hanem hogy mit adott nekem.
