Békés szülés kórházban, biztonságos szülés otthon: lehetetlen lenne?!

Kerekasztal-beszélgetésünk résztvevői:

Kádár Szonja, az Emma Vonal önkéntese, szülésznő-hallgató, kétgyermekes édesanya

Csörgő Andrea pedagógus, perinatális szaktanácsadó, az EMMA Egyesület önkéntes koordinátora, az EMMA Vonal Emma Vonal szupervizora, ötgyermekes családanya

Szénási Kornélia pszichológus (Perinatus Alapítvány), egygyermekes édesanya

Dr. Győrfy Judit jogász, mentálhigiénés szakember (Másállapotot a szülészetben mozgalom), kétgyermekes édesanya

A szülés természetesen mindig a nők életének egyik legfontosabb állomása volt. Mostanában viszont mintha minden eddiginél többet beszélnénk róla – sokszor zaklatottan. Miért érint sokunkat ennyire mélyen ez a téma?

Csörgő Andrea: Világszerte vannak problémák ezzel kapcsolatban, de mindenhol más. Van olyan elmaradott térség, ahol még az egészségügyi ellátáshoz való hozzá nem férés okozza a magas anyai és csecsemőhalandóságot, másutt épp a túlzott medikalizáció, vagyis a ritunszerű beavatkozások ártalmait kell csökkenteni – nálunk ez a helyzet.

Kádár Szonja: Ez mindig is probléma volt, csak húsz évvel ezelőtt még nem épültek rá mozgalmak. Most erősödött meg egy réteg: az anyák beszélnek egymással, egyre nyíltabban felvállalják az élményeiket, tabukat robbantanak szét. Ma már ki merjük mondani, ha a szülésünk borzasztó volt. És sokkszerű látni, hogy ez mennyire gyakori, mennyire közös élmény. Ebből a tapasztalásból nőtt ki az Emma  Műhely iránti, határtalan igény, és a nőközpontú ellátásért küzdő ‘Másállapotot a szülészetben’ mozgalom is. Fontos, hogy a nők megerősödjenek a hangjuk hallatásában.

Szénási Kornélia: Pedig a kilenc hónap és utána az első ezer nap olyan, mint egy épület alapozása: csak stabil alapra lehet erős házat építeni. Tudjuk például, hogy bizonyos betegségekre való hajlam, mentális problémák is ebben az életszakaszban gyökereznek. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy nehéz születés egy életen át befolyásolja a sorsunkat. Az élet számos olyan lehetőséget kínál, amikor a gyermek foglalkozhat a nehéz születési élmény feldolgozásával, és a szülőknek is rendkívül fontos feldolgozni a szülés tapasztalatait, akkor is, ha minden rendben zajlott.

Ti „társadalmi ügyként” is felvállaltátok a szülés témáját: különféle, ezzel kapcsolatos civil szervezeteknek vagytok tagjai, szószólói. Hogyan alakult ez így? Miért fontos nektek?

Szonja: Az első szülésem után nagyon sok kérdés merült fel bennem, amelyek jelentősége idővel sem csökkent. Az Emma Műhely egyik alkalmán döbbentem rá, ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül. Azóta az Emma Vonalnál önkénteskedem. Ez egy anonim telefonvonal, amit bárki hívhat, akinek a szülésével, a gyerekvállalással kapcsolatban, a szülés körüli szűkebb vagy tágabb időszakban lelki dilemmái vannak, és a rossz érzéseivel nem tud máshoz fordulni. Persze nem oldunk meg minden problémát egy hívással, de tovább tudjuk irányítani az illetőt, ha szükséges, szaksegítőkhöz, akik a következő lépést jelenthetik a válaszok megtalálásában, illetve a gyógyulásban.

Kornélia: A Perinatus Alapítvány tíz éve nőtte ki magát egy olyan pszichoterápiás csoportból, amelyben felnőttek dolgozhatták fel saját születésélményüket. Láttuk, mennyire fontos, hogyan indul valakinek az élete, milyen erőteljesen formálja a személyiségét és az életminőségét. Arra gondoltunk, dolgozzunk azért, hogy a várandósság, szülés és születés minél több ember számára legyen örömteli élmény. Így igen erős alapokról indulhat (vagy többedik gyereknél) folytatódhat egy család élete.

Judit: Engem eredetileg az érdekelt, hogyan tudom a saját szülésemet biztonságossá és félelemmentessé tenni, hiszen nemcsak fizikailag, de lelkileg is szeretnénk biztonságban érezni magunkat. Nagyon sok időbe és energiába került, mire valós információkhoz jutottam, pedig a kilenc hónapos felkészülés nem erről kéne, hogy szóljon.  Sajnos sokan traumatizálódnak a kórházban tapasztalt bánásmód miatt; kevesen kapnak olyan tiszteletteljes, támogató ellátást, ami mindenkinek kijárna.

Milyen volna az ideális?

Judit: Bizonyítékokon alapuló, nőközpontú, egyénre szabott. Az egészségügyi törvény rögzíti is ezt az elvei között.

Andrea: Az a jó, ami a nőnek jó – és ebbe a baba is beleérthető, hiszen szétválaszthatatlan egységet képeznek, érdekeik is azonosak.

Judit: Olyan, amiben nem a dolgozók rutinja és kényelme alakítja az eseményeket, és zsarolásos nyomásgyakorlás helyett valós alternatívákat ajánlanak a nőnek.

Kornélia: Nem csak a fizikai, az érzelmi biztonság is kulcsfontosságú: ha a szülő nő nyugodt és ellazult, sokkal gördülékenyebben halad a szülés folyamata. A félelmek és a bizonytalanság viszont lassíthatják, esetleg meg is akaszthatják azt.

Ehhez képest milyennek látjátok a valóságot?

Judit: Elisa Albert szerint  a nők elleni erőszak utolsó kulturálisan elfogadott formája a szülészeti erőszak.  

Nagyon erős kifejezés. Mit takar pontosan?

Judit: Ezen azokat az eseteket értjük, amikor hatalmi pozícióból erősen irányított szülésvezetésből lesz abúzus. Ide tartoznak a nő tudta nélkül vagy az akarata ellenére végzett beavatkozások, és a nővel szemben tanúsított tiszteletlen, nyers bánásmód esetei. Ez sajnos kulturálisan még mindig elfogadott a régiónkban, gyakran fel sem tűnik, hogy mi történt az érintettel, olyan gyakori és megszokott. Vagy épp tabuként kezeljük. „Örülj, hogy túl vagy rajta!” „A lényeg, hogy egészséges!” „Ők tudják, ők a szakemberek!” – efféléket lehet hallani a környezettől. Miközben dőlnek ránk a történetek a mozgalom facebook-oldalán az ország más és más részein élő, legkülönfélébb hátterű családoktól.

Andrea: Noha ez nem a budai felső-középosztálybeli nők problémája elsősorban, hiszen jó anyagi körülmények között könnyebb megfelelő ellátást vásárolni.

Mit éreznek sérelmesnek a legtöbben?

Judit: A legtöbb panasz a bánásmódot és az engedély nélküli beavatkozásokat érinti. A nők rákerülnek a „kórházi futószalagra”, középkori kommunikációs viszonyok közé, ami hatalmas szakadékra van a mindennapjaiktól. Például vadidegen orvosok vizsgálják meg őket köszönés, bemutatkozás, tájékoztatás nélkül. Kérdés nélkül kötnek be branült, beöntést kapnak és borotválást, de hosszan lehetne még sorolni.

Judit: Ráadásul jelentősek a különbségek kórház és kórház között, még egy minimális alapminőség sem garantált általánosan. Az élettani szülésnek (komplikációmentes, normál lefolyású szülés – a szerk.) soha nem volt irányelve, a beavatkozások száma, indokoltsága a helyi rutintól függ. Így például van olyan kórházunk, ahol minimális a császármetszések vagy gátmetszések aránya, míg másutt két-háromszor annyi. És hát az sem mindegy, hogy mi történik a képzésben, a gyakorlatokon, mire a szülésznők, szülészorvosok, neonatológusok önállóan dolgozni kezdenek. Ha már egy rezidens azt látja, hogy kérdés nélkül többen is bemehetnek egy szüléshez, és ez oké, akkor számára az lesz a norma.

Van egy olyan feltevés, hogy a sok gyorsítás, korai beavatkozás a műhibáktól való félelemből is adódik.

Judit: Mondjuk ki: egy császármetszést nem fognak beperelni, ez a legbiztonságosabb – az orvos szempontjából.

Kornélia: Sajnos sokakban él az a tévképzet, hogy a császármetszés egyenlő a biztonsággal, míg a hüvelyi szülés azzal, hogy bármi megtörténhet. Miközben ez mégiscsak egy műtét, mindenféle lehetséges komplikációkkal, szövődménnyel.

Andrea: Sőt, műhibát inkább a sok szükségtelen beavatkozás vonhatja maga után.

Szonja: Ráadásul a lehető legrosszabb elkerülése vajmi kevés ahhoz a minőséghez képest, amiről beszélünk. Egy élettani szülésnél nem az a kérdés, hogy a baba megszületik-e rendben, hanem hogy testben és lélekben egészséges család születik-e – egy egészséges társadalomhoz erre is szükség van.

Andrea: Jelenleg a gyakorlatban minden döntési jogkör az orvosnál van, miközben a betegjogok közt garantált a tájékozott döntés lehetősége. Vagyis az orvosnak minden ponton el kéne mondania, mi a helyzet, mik a lehetőségek. Mi történik, ha beavatkozunk, mi történik, ha nem? Mit remélünk ettől, és milyen kockázatai vannak? Egyáltalán meddig lehet várni egy beavatkozással? Mindenre persze nincs garancia, de legalább a beláthatót lássuk előre. Ezt jelentené az informált döntéshozatal. A nők elégedetlensége innen fakad: nem kapnak tájékoztatást, nem érzik magukat döntéshelyzetben. Persze olyan is van, aki szívesen adja át a döntés lehetőségét, mert az orvos tudásában jobban bízik. Csakhogy ez gyakran a visszájára fordul: a nő – akinek mondjuk, az első gyermekéről van szó – kezdi rosszul érezni magát a későbbiekben. Például nem tud meghozni egyszerű döntéseket a gyerek ellátásával kapcsolatban. Belecsöppent egy idegen helyzetbe, ahol már senki nem dönt helyette.  Azt a kevés kompetenciáját, ami volt neki, azt is elvette a rendszer.

Szonja: A szülés során az orvos a felelőse mindennek, ami történik, attól kezdve viszont az anyát tartják annak, bármi történik a gyerekkel. Ha ez így lenne, akkor ebben az esetben mindenki más meg azért lenne felelős, hogy ő jól legyen.  

Andrea: Még mindig működik az a fajta kommunikáció, ami az anyára tolja a felelősséget. Hogy az ő dolga lett volna, hogy tudja, mi fog történni a szülése körül. De ez nem így van. Az ellátás, a társadalom dolga olyan helyzetbe hozni őt, amiben jó döntésekre képes. A szülésfelkészítő foglalkozásokon tapasztalom, hogy mennyire nincsenek tisztában az emberek alapdolgokkal sem. A végére jutunk el odáig, hogy egyáltalán lesznek kérdéseik. És ez nagy baj.

Kornélia: Attól még, hogy a szülés egy természetes folyamat, fel kell rá készülni. Fontos ismerni a szülés folyamatát, az adott kórház protokollját, a lehetséges beavatkozásokat és azok indokoltságát. Támogató erőt jelent, ha bizalomteli a kapcsolat az orvossal és a szülésznővel. Természetesen nem szabad elhanyagolni a lelki ráhangolódást sem, hogy a belső feltételei is megteremtődjenek a szép szülés- és születésélménynek. 

Judit: De ott van az is, hogy anyáink gyakran még keményebb kiszolgáltatottságot, megalázottságot éltek át a szülésükkor, és az ebből adódó elhallgatás rajtunk csapódott le. Én meg is értem őket. Mert mit adjon át az anyám abból, hogy kikötözték a lábát, hogy három napig nem kapta meg a gyereket? Nyilván meg akar kímélni ettől, hogy halljam ezt, és csak bízik abban, hogy én már más körülmények között szülhetek majd.

Mit lehet megtudni erről előzetesen? Mennyire „érnek rá” a szülészeteken dolgozók arra, hogy a várható eseményekről időben beszélgessenek?

Judit: Jellemzően a kórházi szülésfelkészítőkön nem a páciens jogairól beszélnek, hanem adott kórház adott szokásjogára készítik fel a nőket. Hogy ott bizony gátmetszés lesz, és oxitocinnal indítják meg a szülést. És azt is megtudhatják, hogy ez miért jó. Hogy mire oda kerülnek, meg se kérdőjelezzék ezek szükségszerűségét. De a legnagyobb gond az, hogy a rendszer nem is foglalkozik azzal, hogy a nőknek ez az egész így megfelel-e, mert nincs semmilyen utánkövetés. Ha pedig a kórházak mégis kapnak visszajelzést, akkor sem reagálnak, nem fejlesztik az ellátást.

Andrea: És amíg azoknak is, akik szülést vezetnek, feldolgozatlan élményeik vannak, addig nem tudják jól csinálni. Ismert tény: aki traumatizál, ugyanúgy traumatizálódik, mint aki elszenvedi az eseményeket. Sokszor teljesen eltávolodnak a személyes érzéseiktől, és nem kapnak segítséget.

Nem érzékeltek semmilyen pozitív elmozdulást?

Andrea: Őszintén? Bizonyos dolgokban tizenöt éve jobban álltunk. Lehetett tudni például, hogy melyik kórházban lehet jobb ellátást kapni egy-egy haladó szemléletű intézményvezetőnek köszönhetően, így a nők szívesen mentek oda szülni. Csak aztán ők nyugdíjba mentek, és erősen medikalizált gondolkodásúak kerültek oda helyettük. Egy-egy ember szemléletét megváltoztatni évekbe kerül, és mivel a rendszer nem változik, legfeljebb egyes emberek, maradnak a különbségek és a kiszámíthatatlanság. Persze mindannyian ismerünk számos jó szülészorvost és egyéb szakembert, akiket klónozni kéne. De ők nem ennek a rendszernek, hanem saját önismereti utuknak a termékei. Sokakat az változtatott meg, hogy maguk is szülővé váltak.

Judit: Csak hát… van köztük olyan, aki hathetes terhességgel már nem fogad, mert tele van a szülési naplója, olyan keresett.

Szonja: Én egyébként már azt pozitív elmozdulásnak tartom, hogy a közösségi médián keresztül a szülési ellátás, mint téma előtérbe került. Pozitív akkor is, ha az elmozdulás egyelőre még abban a fázisban tart is, hogy ellentmondásos, vegyes indulatok törnek a felszínre, és szűnni nem akaró viták zajlanak különböző fórumokon.

Valahol érdekes az, hogy a szülész-nőgyógyászok – máshol is a világban, de Magyarországon kiemelkedően – milyen hatalmas arányban férfiak. Miközben ők azok, akiknek nem volt, nem is lesz saját szülésélményük, és vélhetően az egész testi-lelki folyamat eggyel távolabb áll tőlük. Vagy talán lehet ez előny, így tudnak objektív döntéseket hozni? Mit gondoltok erről?

Andrea: Tény, hogy ha egy férfi találkozik egy kihívással, akkor azonnal kezdeni akar vele valamit. Ritkábban képes passzív támogatásra – ami inkább női készség (bár nem tanulhatatlan).

Kornélia: Fontos arra ráérezni, milyen viszonyulás az, ami a leginkább segítő a nő számára. Van, akinek a szorosabb szülésvezetés jelent biztonságot, és örül annak, ha egy orvos tevékeny. Másoknak inkább az odafigyelő, de nem aktívan cselekvő támogatásra van igényük. Az lenne az előre vivő, ha a szülés körül dolgozó szakemberek azt a támogatási módot nyújtanák, ami a leghatékonyabb az adott helyzetben.

Judit: Olykor viszont az orvosnőknél sem a megfelelő hozzáállást tapasztaljuk; ők is igyekeznek megfelelni a férfiuralta közegnek.

Ti miben hisztek? Mitől fog mindez megoldódni?

Andrea: Nincs szükség nagy csodára. Meg kéne nézni, mit mond a tudomány. De amíg olyan szülészeti tankönyvek jelennek meg, amelyek a harmincas évek munkáira hivatkozik forrásként… Vagy ott a WHO-ajánlás: kutatások alapján kategorizálták a beavatkozásokat már a nyolcvanas években aszerint, hogy mi az, amit van értelme rutinszerűen végezni, mi az, ami segít, mi az, ami egyértelműen káros. Ehhez képest Magyarországon a mai napig ugyanúgy mennek ezek a beavatkozások, mint egykor.

Judit: Fontos lenne, hogy az intézmények egységesen jó, evidencia- vagy bizonyítékokon alapuló protokollok szerint kéne dolgozniuk (csakhogy ilyen protokollok nálunk nincsenek, lejártak). És akkor pontosan tudnák, hogy a „hasba könyöklés”, az, hogy kinyomják a nőből a gyereket, az nem evidence based, hanem egy szokásalapú dolog, amit már nem kéne rutinszerűen alkalmazni.

Kornélia: Egy olyan kis lépés biztosan van, amivel jelentős minőségi változást lehetne elérni: ha elküldenék a nővéreket, szülésznőket, orvosokat kommunikációs tréningre, hogy tudatosabban alkalmazzák ezt az eszközt. Hisz szavakkal lehet gyógyítani, bátorítani, erőt adni, ugyanakkor mély sebeket is ejthetünk velük. A közönyös vagy bántó kommunikáció a leggyakrabban nem rosszindulatból fakad, egyszerűen nincs kellő tudatosság abban, hogyan hatnak bizonyos szavak, mondatok.

Szonja: A szembe állított felek – kórházi dolgozók vs. szülni beérkező nők és családjaik – a felszínen tapasztalható érdekütközéseik és konfliktusaik ellenére ugyanannak a rendszernek az “áldozatai”, szenvednek a bőrükben. Nem értik egymás szempontjait, mivel nincs köztük érdemi kommunikáció. Azzal mindenki csak nyerne, ha megindulna a nyílt párbeszéd, az egymáshoz való közeledés.”

Judit: Az a baj, hogy sokan nem várják el maguktól sem a szakmai fejlődést. Az egészségügyi törvény biztosítja az önrendelkezéshez, tájékoztatáshoz való jogot és kimondja például, hogy az anyáknak joguk van együtt lenni a babával. De nincs semmilyen szankciója annak, ha ez nem teljesül. Persze nem a retorzió a megoldás, amiatt nem fognak senkivel emberségesebben bánni. Csak legalább a rájuk vonatkozó jogszabályokat mindannyian ismernék…

Kornélia: Jó lenne megtanítani mindenkit arra, hogyan kell kérdéseket feltenni a szülés körül dolgozóknak. Például nem elég megkérdezni a szülészorvost, lehetséges-e gátmetszés nélkül szülni. Ha konkrétabb kérdéseket teszünk fel – például: a doktor úr praxisában hány százalékban fordul elő, pontosan milyen esetekben alkalmazzák – már tisztább képet kapunk.

Andrea: Mikor, hogyan, miért, mennyire, hányszor: ezek a jó kérdések, mert arra késztetik a másikat, hogy kifejtse a választ. De néha elgondolkodunk azon, van-e értelme ilyen tudatosságra ébreszteni az embereket, ha egyszer a rendszer ilyen merev. Ha az adott kórházban az a berendezkedés, hogy szülés után mindenképp elviszik a gyereket, akkor az a nő megfeszülhet az összes jogával együtt, akkor sem fogja megkapni. És akkor még nem beszéltünk azokról a hátrányosabb helyzetűekről, akiknek nem azért kellene küzdeniük, hogy jobb ellátást kapjanak, hanem hogy a minimumot elérjék.

A Geréb Ágnes szülész-nőgyógyásszal szemben folytatott eljárás kapcsán mostanában újra sok szó esik az otthon szülésről, vagyis arról, amikor előre tervezett módon, családi környezetben születik meg egy csecsemő, szakértő segítséggel. Azt gondolom, értelmetlen bármelyik forma mellett kardoskodni, hiszen nem a helyszín lenne a lényeg, hanem az, hogy bármilyen tervezhető helyszínen garantált legyen mind a biztonság, mind a méltóságteljesség. Azt láttuk, hogy szerintetek a kórházban ez jelenleg nem feltétlen adott. Ugyanakkor a többség szerint otthon még kevésbé, vagy legalábbis kisebb jelentőségű szempontokat tekintve van csak előnyben a saját környezet. 

Andrea: Nincs azzal semmi gond, ha valaki teljes műszerezettség mellett érzi magát biztonságban, és azzal sem, ha otthon szeretne szülni. Nem is kérdés, hogy utóbbiban is adott a biztonság, különben ez a forma nem lenne Magyarországon sem legális és szabályozott. Ha ma valaki otthon készül életet adni, akkor azt előre be kell jelentenie, egy háttérintézmény tud a dologról, és be tud kapcsolódni komplikáció esetén. Ha már valami csökkenti a biztonság szintjét, akkor az pont az, hogy a megítélése nem jó. Ha beszállítás van (az esetek legfeljebb tíz százalékában, és általában csak bizonytalanság miatt), akkor nem mindegy, hogy akik fogadják a nőt, azok vajon mennyire dühösek attól, hogy „ez a felelőtlen perszóna otthon állt neki szülni”, és mennyire foglalkoznak a lényeges információkkal.

Bevallom, bár vonzó a bensőségesség, nekem nehéz lenne meggyőzni magam arról, hogy – ha komplikáció van – ugyanakkora eséllyel sikerül elkerülni bármilyen bajt egy lakásban, orvos nélkül, mint egy műtővel rendelkező kórházban. Bármilyen gyorsan érjen is ki a mentő.

Andrea: A szabályozásban benne van, hogy bizonyos távolságra kell legyen elérhető kórház, húsz percen belüli eléréssel. Ennyi idő amúgy is kell a steril műtő felállításához, akkor is, ha a szomszédos szülőszobáról akarnak átvinni valakit (az tévhit, hogy bármely országban ott állna a mentő a ház előtt). A vajúdási idő tíz-húsz óra, a bábák ezalatt a legkisebb normálistól eltérő jelet is felismerik. Ezzel együtt sajnos adódhat olyan drámai helyzet, amit sem kórházban sem otthon nem lehet megoldani – ez előre megjósolhatatlan.

Szonja: Itthon viszont nem ilyen okokból választják ezt sokan, hanem kényszermegoldásként: „menekülnek” a kórházi ellátás ridegsége elől. Ez nagyon nem jó.

Mindannyiótoknak van gyermeke. Milyen emlék a saját szülésetek?

Szonja: Én szerencsésnek érzem magam, mert támogató közegre találtam, így jól alakult minden. De azt, hogy az első gyermekem megszülethetett farosan, legálisan, kórházi körülmények között, elsősorban azoknak a bábáknak köszönhetem, akik megadták nekem a biztonságot nyújtó, szükséges információkat – a faros babák világra segítésében sok évtizedes tapasztalattal bíró, jászeberényi orvosnak a nevét. Megremegek, ha arra gondolok, hogy csupán rajtuk múlott.

Kornélia: Én is jól „kiképeztem magam”. Nagyon jó kapcsolatom volt a szülésznőmmel és az orvosommal is, ismertem a lehetőségeimet, és jól is alakult minden. Kivéve, hogy bár bababarát kórházban szültem, a csecsemőosztályon zajló kommunikáció hagyott maga után kívánnivalót…

Andrea: Három gyermekemet szültem klinikai, egyet alternatív szemléletű kórházban, egyet pedig otthon. Hálás vagyok az orvosnak, akinél az első három fiam világra jött, mert segített megélni azt, hogy a szülés jó dolog. Ugyan ezek a szülések sem voltak beavatkozásmentesek, de mindenről tájékoztatást kaptam. Úgyhogy kórházban is lehetséges megfelelő érzelmi támogatást adni, ez nem is kérdés. A második orvosnak viszont inkább azért vagyok hálás, mert megsértődött és magamra hagyott, így megtapasztalhattam, milyen az, mikor én szülök, és nem az orvos. Utoljára otthon szültem, de nem mondom, hogy az az élmény volt a legjobb, mert nem akarom a korábbiak varázsát sem elvenni. Mindenesetre… ebben az országban sokan szeretnék, ha a népesség végre gyarapodásnak indulna, vagyis ha a családok a mostaninál több gyermeket vállalnának. Nos, erre a számra az is nagy befolyással van, hogy az első szülés milyen élmény a nőknek. Úgyhogy közös hajóban evezünk.

A te babád úgy érkezett, ahogy képzelted? Kattints, és mondd el!