Hegedüs-Szarka Dóra hat éve, pályakezdő védőnőként került Öreglakra, amelyhez Barátihegy is hozzátartozik, kétszázhetven lakójával. Errefelé sokan már tizenöt-tizenhét évesen szülnek. Nem az a gondjuk, kérjenek-e epidurált, mert azt sem tudják, hogy tehetnék. Az sem aggasztja őket, hogy a mentő odaér-e velük a kórházba, mert télvíz idején is odaér. Az már inkább kérdéses, hogy a tinédzser anyukákat hazaengedik-e a babájukkal. Dóra körzetében ettől ugyan – pusztán a szegénység és a fiatalság okán –– nem kell tartaniuk, de azért a szülés nem mindig alakul úgy, ahogyan várták.
Dóra haragszik. Ám mivel nagy kék szemeivel akkor is mosolyog, amikor – úgymond – haragszik, Vera épp annyira veszi komolyan, mint a serdülő lányok szokták, amikor tanulásra biztatják őket, és a jövőről szónokolnak nekik. Verának tizenöt évesen bizony csak a Zsoltin járt az esze, és amikor mind a harmincnégy kilójával jelentkezett nyáron Dóránál a rendelésen, hogy terheskönyvet szeretne, a védőnőt kivéve mindenki boldog volt. „Hát mikor legyek nagypapa, ha nem most!” – szólt hozzá a kérdéshez még Vera apja is. Úgyhogy a védőnő magára maradt azzal a véleményével, hogy a lánynak legalább az általános iskolát be kellene fejeznie, mielőtt anya lesz, főként, mert jó képességű.
Az ifjú szülőket még javában hevíti a szerelem, látszik az egymásra pillantásukból. A januárban született Bella Dorottya pedig gyönyörű, ahogy egy szerelemgyerektől az el is várható. Pedig szegényke – anyukájával együtt – nagyon megszenvedte a születését.
„Közölte, hogy lábbal fog kijönni a baba, és simán kell megszülnöm”
Vera mindvégig rendszeresen járt terhesgondozásra a tizenhét kilométerre levő Marcaliba. Mivel ott pár éve bezárták a szülészetet, tudta, hogy szülni Kaposvárra viszi majd a mentő. Azt is mondták, hogy a baba farfekvéses. Amikor elkezdett vérezgetni, és bevitték Kaposvárra, kiküldték sétálgatni az udvarra, ahol elfolyt a magzatvíz.
– Az orvos megvizsgált, és azt mondta, szépen tágulok, sima szülés lesz – meséli. – Azt hittem, azért mondja, mert közben befordult a baba. Előtte voltam terhesrendelésen Marcaliban, és ott az orvos meg akarta fordítani bennem. De mondtam, hogy azt már biztos hogy nem! Mire közölte, hogy akkor császármetszés lesz. Úgyhogy én erre készültem. A kaposvári orvos viszont azt mondta, hogy lábbal fog kijönni a baba, és simán kell megszülnöm. Kérdeztem, hogy nem lesz-e gond, de azt mondta, hogy nem. Jöttek a fájások, eltelt sok idő, akkor végre megkaptam az injekciót, és beindult a szülés.
Vera és a kis Bella (Fotók: Révai Sára)
Az apa szerint a szülés nem férfidolog, úgyhogy Vera ágya szélén az édesanyja ült, tartotta benne a lelket, és nedves ruhával törölgette a szája szélét, mivel nem ihatott.
– Anyukám időnként hívta a szülésznőket, de nem annyira törődtek velünk – meséli Vera. – Azt mondták, első szülés, még úgysem jön a baba – és ültek tovább. De akkor már sűrűsödtek a fájások, és nagyon rossz volt. Később odajött az orvos, meg egy professzor is, aki rám könyökölt, és kinyomta belőlem a babát. Szegényke nagyon megkínlódott, mert fennakadtak a vállai. Amikor nyomták a hasamat, akkor megvágtak – hát azt nagyon megéreztem! Nem várták meg, hogy a fájdalomcsillapító hasson. Bellának szerencsére nem lett baja. Mármint a válla rendben van, csak csípőficama lett. Egy hónaposan el kellett vinni csípővizsgálatra, és most terpeszbetétes pelenkát kell rá adni.
Nézek kíváncsian Hegedüs-Szarka Dórára, mit gondol, hogy vajon a 21. századi európai szülészeti protokollal mindez egybevág-e, de kitérőn válaszol, meg is értem, hiszen nem az ő dolga ilyesmiről véleményt mondani.
Vera és Dóra, a védőnő
Kérdezem Verát, hogy kért-e epidurális érzéstelenítést, mire néz rám nagy kerek szemekkel, hogy az mi. Kisbabáját azonnal elvitték, amint megszületett, lefürdették, megvizsgálták, csak utána tették a hasára, és akkor megszoptathatta. A csecsemős nővérek kedvesek és segítőkészek voltak, bár az egyik tréfásan megjegyezte, hogy nemrég még az anyukát is pelenkázták.
Vera, amilyen törékenynek látszik, annyira szívós lány. Amikor az életterveiről kérdem, csak vonogatja a vállát, és csibészes mosollyal összenéznek Zsolttal. Látszik rajtuk, hogy lesz itt még gyerek, nem is sokára. Zsolt szüleinél laknak háromszobás házban. Ha Bella felsír éjszaka, mindenki ugrik hozzá. Jó baba, csak kicsit kényes, mondja Vera. Sajnálja, hogy csak három hétig tudta őt szoptatni, mert kevés volt a teje.
Olyan formaságokkal, mint a házasság, nem nagyon foglalkoznak a szülők. Az apaságit elintézték még Bella születése előtt, de Vera nagykorúsítására már nem volt idő. Az ilyen intéznivalókkal inkább csak Dóra törődik – Vera továbbtanulása is csak az ő terveiben szerepel. Szarka Dóra nem úgy fogja fel a védőnői hivatást, hogy elmondja a teendőket, aztán akinek egyik fülén be, a másikon meg ki, hát az úgy járt.
– Veránk álomvilágban él – mondja –, tipikus kamaszlány. Sok mindenre csak legyint, hogy jó-jó, majd meglesz az is. Majd kérünk időpontot… majd… majd… Azért én hátulról terelgetem ezeket a fiatal anyukákat.
Vera augusztusban múlt tizenhat, ebben a korában szült az édesanyja is, az anyósa pedig csupán tizennégy volt.
– A romáknál ez így szokás – magyarázza Zsolt anyukája, aki éppen megjön a munkából, mikor indulnánk kifelé. – Mink is harmincegy éve vagyunk együtt az emberrel. Nem bántam én meg semmit, nem maradtam ki semmibül. Igaz, a gyerekeimet mindig arra noszogattam, hogy az iskolát járgyák ki. A Zsolti asztalosnak tanult, jogsija is van.
Olvass még több cikket a magyarországi “szüléshelyzetről”, arról, mi az, amivel sokan elégedetlenek, és arról, hogyan lehetne jobb az ellátás!
AZ NLCAFÉ BEMUTATJA: SZÜLÉS SEBEK NÉLKÜL
A szegénység nem akadály
Dzseni tizenöt évesen szült, most huszonegy. Ők beljebb laknak, de még Barátihegy autóval is megközelíthető részén (a völgybe már csak sárban szánkázva lehet ilyenkor lejutni). Dzseni kisebbik fia, Kristóf most beteg, nincs óvodában. A téli időszakban különösen sokszor végződnek nála a megfázások tüdőgyulladással. A kis házikóban Jenny fölmosóronggyal járkál a sáros udvarból ki-beszaladgáló gyerekek nyomában. Ma éppen hét ágra süt a nap, és ennek az asszonyok úgy megörültek a faluban, hogy nagymosást rendeztek – minden kerítésen ruhák lógnak, estig talán meg is száradnak.
– Dzseni nagyon törekvő, szorgalmas anyuka – dicséri Dóra a háziasszonyt a füle hallatára. – Kristóf születését nem tervezték, de csak a tizenhatodik héten derült ki a terhesség. Azután már minden jól ment, az egyetlen fájdalmam az volt, hogy Dzseni végig dohányzott. Kristóf a harminchatodik héten született, 2,60 kilogrammal. Szépen fejlődött, de a sok felső légúti betegség vége az lett, hogy pulmonológiára kell járniuk háromhavonta. Dzseni akkor is viszi Kristófot, ha éppen hónap végére esik az időpont, kispórolja az útiköltséget.
Dzseni és Kristóf (Fotók: Révai Sára)
Mind a két fiú oviba jár, az apa „közmunkába”, az anya alapkompetencia-tanfolyamra, Öreglakra. Dzseninek megvan a nyolc osztálya, több gyermeket nem terveznek, és azt mondja, szívesen dolgozna szociális gondozóként. De a gyerekek mellett, kevés pénzből nem tudják megoldani az iskolába járást. A tanfolyam jó, mert pénzt kap a részvételért. Amikor tizennégy évesen szerelembe esett, még nem gondolt továbbtanulásra. Abban a faluban, ahol akkor laktak, más szemléletű volt a védőnő, úgy gondolta megoldani a fiatalok életét, hogy javasolta: egy évre adják intézetbe a gyereküket, és majd akkor kapják vissza, ha felkészültek rá. Dzseni anyukája viszont kiállt amellett, hogy a fiatalok bizony fel tudják nevelni a gyereküket.
– Én nem szoktam ilyesmit javasolni – mondja diplomatikusan Dóra –, ha azt látom, hogy a szülők együttműködők. A szegénység sem akadály, ha kell, a babakelengyét is összeszedjük.
Dóra a középsúlyos értelmi fogyatékos Aranka esetében is kitartott amellett, hogy nem kellene elvenni a gyerekeit. Ahogy a sártengerben csúszkálunk, épp Aranka tapos mellettünk, megy a buszhoz a fiáért. Vele sok teendője volt Dórának, mert a szülés után borzasztóan elfertőződtek a sebei. Barátiban nem az a gond, hogy kijön-e a mentő időben, mert kijön. Inkább az merül föl időnként, hogy az ellátás kellően gondos-e. Arankáról például lehetett tudni, hogy hepatitis B pozitív, mégis úgy adták haza a kórházból, hogy pár nap múlva még a pólóját is átitatta a genny.
A védőnő azt javasolta, egy évre adják intézetbe a gyereküket, és majd akkor kapják vissza, ha felkészültek rá. (Fotó: Révai Sára)
– Amikor a kislánnyal teherbe esett, csak a hatodik hónapban vette észre – emlékszik vissza Dóra. – Aranka a szívem csücske volt sokáig, támogattam, hogy adjunk neki még egy és még egy esélyt, hogy nála maradhassanak a gyerekek. Viszonylag rendesen neveli őket – ami nem könnyű egy ilyen férj mellett, mint Jenő –, de mostanában megint rezeg a léc. Jenő napi szinten alkoholizál, és olykor elveri Arankát a söprűvel. Amikor hétfőnként körbejárunk a családgondozóval Barátiban, már messziről hallom, ha baj van, olyankor azonnal hívom Istvánt.
– Ha engem meglát, onnantól nincs probléma – állítja Kolompár István, a helyi roma önkormányzat vezetője. – Beszéltem párszor Jenővel, mikor józan volt, elmondta, hogy alkoholista, én azt is megértettem.
– A szülés után Aranka nagyon beteg lett. Istvánnal és a polgármester úrral megszerveztük, hogy eljusson a kórházba – fűzi hozzá Dóra. – Addig mi támogattuk Jenőt, hogy el tudja látni a kisbabát és a nagyfiút. A nagyobbik gyerek Somogyvárra jár speciális iskolába, próbáljuk elintézni, hogy kollégista legyen, és kikerüljön ebből a környezetből.
Dzseni, Zsolt és Kristóf
A baráti építőbrigád
Kolompár István az az ember, aki ha egyszer nem jönne időben a mentő, a hátán is elvinné az asszonyokat szülni. Nemcsak Dórának segítője, de a polgármesteré, Maczucza Miklósé is. Mindhármuk érdeme, hogy Barátihegy fejlődésnek indult az utóbbi másfél évtizedben.
Újságírói pályafutásom első cikkét egy szörnyű barátihegyi gyilkosságról írtam 1994-ben. Két fiatalkorú volt az elkövető. Akkoriban nem volt tanácsos csak úgy besétálni Barátiba, a bűnözési ráta komoly gondokat okozott a rendőrségnek. Legközelebb húsz évvel később jöttem vissza, és elámultam a változáson, meg is írtam a Nők Lapjában.
Most Kolompár István azzal fogadott, hogy a cikk hatására jó emberek jelentkeztek, megsegítették, és azóta is rendszeresen támogatják a baráti cigányokat. István azt mondja, nem is a pénz és a segélycsomagok, inkább a bizalom és a jó szándék neki akkor szárnyakat adott.
Kolompár István az az ember, aki ha egyszer nem jönne időben a mentő, a hátán is elvinné az asszonyokat szülni
Nekem ugyan nem úgy tűnt négy évvel ezelőtt, hogy István megerősítésre szorul. Ugyanaz a lobogó tűz égett benne, mint most. Ami változott: a környezete. Három-négy család kivételével ma mindenki dolgozik a környéken. István szervezett egy bármikor hadra fogható építőbrigádot, akik mennek, ha egy ház megerősítésre szorul. De Baráti közösséggé alakult népének a legnagyobb sikere az volt, amikor 2016 decemberében átadták a társadalmi munkában felújított kis kápolnát, és a karácsonyi misét már ott tartották. Amikor a Somogyvárról hívott plébános meglátta, hogy a parányi kápolnában mennyien gyűltek össze, megígérte nekik, hogy havonta egyszer jön misét tartani. Állja is a szavát. A kis templom oldalában István az öccsével még egy kis sátortetős budit is fölhúzott, gondosan ügyelve a stílusra.
Kolompár István huszonkét éve telepedett le Barátihegyen. Tizenhét éve született a fia, és ott akkor valami nagyon nem volt rendben a kórházban. De István felesége nem akar beszélni róla.
– Mikor megtudtam, hogy a fiam örök életére szellemi fogyatékos marad, nagyon sokáig nem tudtam elfogadni – mondja az apa. – Egy barátom segített azzal, hogy a kezembe adott egy könyvet. Nekem akkor felnyílt a szemem, és próbálom másokét is fölnyitni. Az itt élők mindig is vallásosak voltak, csak valakinek el kellett magyarázni nekik, hogy mi a vallás. Én minden reggel, mikor összegyűjtöm őket közmunkára, idézek nekik a Bibliából, és mesélek arról, hogyan tudtam a hit által elfogadni a nehézségeket, és új életet kezdeni. Azért van még pár család, akikkel nem lehet mit kezdeni. Az aluliskolázottság miatt a problémák és a kényszerek újratermelődnek.
– Minden iskolai évzárón ott vagyok, és hallom, amikor az igazgató figyelmezteti a szülőket, hogy nagyon vigyázzanak nyáron a serdülő lányokra, hogy ne essenek teherbe, mert onnantól el van rontva az életük – mondja a polgármester, Maczucza Miklós. – De ők ezt nem így gondolják. Nem egy jó képességű kislány van, aki bekerült a fonyódi középiskolába, és fél-egy év múlva kimarad, mert szül. A szokás az szokás, mondják ők.
Hiába minden, a cigánylányoktól tizenhét évesen már elvárják, hogy legyen családjuk. Viszont az utóbbi hat évben legalább a művi vetélések száma csökkent.
Szarka Dóra védőnő
– Úgy látszik, hatott a sok beszéd – mondja Szarka Dóra. – A sterilizációra ugyan kevesen vállalkoznak, de a fogamzásgátló injekciót egyre többen használják. Háromhavonta kell beadatni, és viszonylag jó az ára. Én tartom számon az időt, és hívom őket, ha jönniük kell az újabb adagért.
Míg Barátihegyen a negyvenes korosztályban nem ritka a sok gyerek, a mai huszonévesek már nem akarnak évente szülni – legalábbis most ezt mondják. A szülésből nem csinálnak nagy ügyet. Mikor firtatnám, hogyan zajlott, nem részletezik. Bevitte őket a mentő, kínlódtak, aztán megvolt. Ilyen az asszonysors.
Beának tíz gyereke született, a legkisebb most hatéves. Ő az egyik, akinek a háza körül már négy éve is láttam konyhakertet. Azóta nagyobb épületbe költöztek, hatan laknak együtt, de hamarosan nyolcan lesznek. A tizenkilenc éves Krisztián ugyanis asszonyt hozott a házhoz, csak még anyaotthonban van a kisbabával, mert az ottani védőnő nem engedi az anyósék házába, amíg be nem fejezi az iskolát. Krisztián hétvégeken látogatja őket.
– Megkeresett a Krisztián gyerek – szól közbe István –, és megpróbáltam mindenben segíteni, hogy haza tudja hozni a családját. Dolgozik, megvette ott azt a kis telket, szerzett téglát… próbálkozik. Addig itt is tudnának lakni, mert a családsegítő alkalmasnak találta a Beáék házát a baba fogadására.
„Sokan csak rám tudnak támaszkodni”
Visszakísérjük Dórát patyolattiszta, otthonos kis öreglaki birodalmába, az iskola és az önkormányzat szomszédságába. Rendelője ajtaján papírból kivágott gólya csalogat befelé, a csőrébe tűzött cetlin a nemrég született babák nevét olvasom. A kartonos szekrényről boldog gyerekek mosolyognak rá, az anyukák hozták szeretettel a fotókat. A fiókból sosem fogynak el a matricák, hiszen a sok jó gyereket meg kell jutalmazni.
– Nem teszek különbséget az anyukák közt, akármilyen szegény vagy gazdag, éppúgy szívből várom mindenkinek a kisbabáját. A tanácsadás egyben lelki segítségnyújtás is, hiszen sokan csak rám tudnak támaszkodni. A barátihegyi csecsemőknek az önkormányzat segítségével biztosítjuk a mozgó szakorvosi szolgálatot: havonta egyszer keddenként jön Marcaliból Ahmed doktor Öreglakra. Előtte megmérem minden kisgyerek súlyát, kijön értük Barátiba a falubusz, és a doktor mindenkit megvizsgál.
Dórának nyáron volt az esküvője, saját gyermeke még nincs. Mivel most Somogyfajszon és Pusztakovácsiban is helyettesít, és nem ritka, hogy hétvégén meg este is felhívják, a férje időnként szelíden megjegyzi, hogy kicsit visszavehetne a munkából.
– Próbálom is az anyukákat önállóságra szoktatni: megfogadom, hogy nem kérek helyettük időpontot, de a nevelő célzatú kezdeményezéseim általában kudarcot vallanak. Mert ha nincs pénz a telefonján, nem tud időpontot kérni az anyuka. Én pedig mindig a gyerekek érdekeit nézem. Nekik fontos, hogy eljussanak a szakrendelésre vagy a laborba. De sokszor megvan a jutalmam, mert ezek az anyák sosem mennek ki úgy az ajtón, hogy ne mondanának egy köszönömöt.
