Amint az itthoni kötelező bezártságnak vége lett, el kellett töprengenünk azon, hogy a hétköznapi apró-cseprő teendőket miként is intézzük együtt, hiszen állandó útitársra leltem személyében. A kisgyerekes anyukákról mindenki azt gondolja, egész nap otthon ücsörögnek, és babáznak. Lehet, hogy mi vagyunk az extrém család ismét, de folyton úton vagyunk. Mazsolának elég sok programja van, ami azt illeti.
Koraszülöttsége miatt egy kicsivel több orvost tart a kisasszony, mint az időre született gyerekek.
Ezért aztán megfelelő rendszerességgel várja őt a fejlődésneurológus, a kórházi neonatológus, a gyógytornász, a háziorvos és a kötelező, no meg a választott oltások sokasága. Olykor az ortopédussal, a szemésszel, néha az ultrahang-specialistával is randizunk. Hangsúlyoznám, Mazsola makkegészséges! Az utánkövetési protokoll viszont fontos, és a javát szolgálja, tehát megyünk rendszeresen rendelőkbe. Ennyivel persze az élet nem áll meg, hiszen a közért, a piac, a posta, a bank és gyógyszertár, valamint számtalan egyéb hely is rendszeres napi kitérőinkhez tartoznak. A cél nélküli gyerekszellőztetés számunkra egy soha ki nem próbált tevékenység. Mi mindig céllal haladunk, és közben persze levegőzünk.
A babakocsival már Mazsola megszületése előtt is voltak fenntartásaim, de ezeket nagyon igyekeztem félretenni az első közös utunk alkalmával. Engem rettenetesen zavar, hogy menet közben nem látom az arcát. Attól pedig kifejezetten a frász kerülget, hogy minden veszélyforrás elé kigurítom őt, és egy-egy közlekedési csomópontban ahonnan én még esetleg vissza tudok ugrani vész esetén, ő, aki majd fél méterrel előttem gurul, már nem biztos, hogy visszarántható. Persze meggyőztem magamat arról, hogy ez csak paramamiság, és ha másoknak ez remek és közkedvelt megoldás, akkor nekem is biztosan sikerül majd megbarátkoznom vele. Így aztán a babakocsi és én szó szerint elkezdtünk egymással barátkozni. Eleinte csak egy rövid próbakörre mentünk, hogy lássam, miként gurul, hogyan kanyarodik, egyáltalán hogy is működik.
Nehezített pályán élünk, egy jókora domb tetején, és nekem tudnom kellett lefelé mennyire kell majd tartanom, hogy ne száguldjon el, és az sem volt mindegy, dombnak felfelé mekkora energiabefektetés a feltolása.
A próbakörök után már sokkal okosabb lettem. A modell túl nagy, a saját előszobánkban is alig lehet vele közlekedni, cserébe esős időben a teljes lakást fel kell mosni hazaérkezés után, mert a kerekei nyomot hagynak mindenhol. Mazsola viszont élvezte benne az utazást és ez feledtetett minden más kellemetlenséget. Egyre messzebbre és messzebbre merészkedtem hát elsőszülöttemmel és a kis guruló járgánnyal. Az első közértes vásárlásunkat valószínűleg még sokáig fogom emlegetni. Ugyan aszfaltozott járdák vezetnek a boltig, azonban a jó öreg útszéli fák gyökerei felnyomják a burkolatot. Hálát adtam többször is az égnek, amiért Mazsola be van kötve, hiszen ez az egyetlen dolog tartotta őt vissza a katapultálástól a fagyökereken való áttolásakor.
Döcögős utunkat egy-egy, a keskeny járdán keresztben parkoló autó zavarta csak meg. Az élet kegyes, mint tudjuk. Ezért ad választási lehetőségeket. Vagy megvárom, míg az autó gazdája visszatér, vagy az autók között folytatom utunkat. Ekkor éreztem igazán, mennyire jó a kertvárosi élet, ám mégis mennyi nehézséget és dilemmát tartogat. A jól ismert, megszámlálhatatlanul sokszor felkeresett bolt azonban új meglepetéseket tartogatott. Ott ahol kényelmesen tudtam eddig a sorok között vásárolni, kiderült, hogy babakocsival nem férek el. A kerekek a polcok szélét súrolták, helyenként kanyarodni nem tudtam, néhol az árufeltöltéshez kikészített termékeket kellett az útból elpakolnom. Egy idő után már nem toltam, hanem húztam a kocsit és tereprendeztem közben. Mazsola mindeközben békésen aludt, nekem meg a hátamon folyt a víz.
Persze a kellemetlen tapasztalatok és a teendők sokasága meg a kíváncsiság a mérleg serpenyőjében valahogy mindig súlyozódik.
Ennek eredményeként fogamat összeszorítva, mindenre felkészülve a „közösségi közlekedés babakocsival” próbára is sor került. Igen érdekes tapasztalatokat gyűjtöttem. Időnként a sírás, máskor meg a nevetés kerülgetett, annyira változatos tapasztalatokat szereztem. Képzeld el, vannak olyan idős emberek, akik bár tudják, hogy rosszul látnak, a szemüvegük nélkül utaznak. Elképesztően vagányak, amint a babakocsit nézik kereszt kapaszkodónak. El tudod képzelni milyen feje van ilyenkor egy anyukának? Tartod a kocsit, benne a gyereket és a kedves idős hölgyet is a mozgó buszon, miközben sűrű fohászokat dobálsz, hogy a fék el ne engedjen a kis kocsidon, a busz pedig nehogy bármilyen okból komolyabb lassításra kényszerüljön, mert a fizikai törvényeit a legnagyobb anyasági hormonjaiddal sem tudod semmissé tenni akkor.
Néhány kirándulás alkalmával a reflexeim soha nem látott módon, extrém kategóriában üzemeltek. Ezzel együtt a reakció- és döntési időm is bámulatos fejlődésen estek át. Szükségünk is volt rá, hiszen amikor a ránézésre is száz kilogramm feletti útitárs a gravitáció törvényei szerint a békésen szunyókáló Mazsola ölébe készül bepottyanni a babakocsiba, akkor azért nem árt villámgyorsan cselekedni, különben matricává lapult gyerekkel mehetek a kórházba.
Gyorsan, nagyon gyorsan megtanultuk, hogy a babakocsiknak piktogrammal kijelölt hely arra való, hogy ne lehessen megközelíteni egykönnyen a járművön ácsorgó tömegtől.
Persze közben rengeteg pozitív tapasztalatot szereztünk, rendkívül sok kedves, segítőkész, udvarias emberrel találkoztunk. Volt néhány cél azonban, ami elérhetetlennek bizonyult számunkra. Ezek kivétel nélkül mind metróval megközelíthetőek lettek volna, ám sajnos sok helyen nemhogy lift, de a mozgólépcsőn kívül semmilyen alternatíva nem állt rendelkezésre. Az Astoria megközelíthetetlen számunkra tortúra nélkül, ha babakocsival vagyunk.
Gondoltam hát egy nagyot és Mazsola „hurcibaba” lett, azaz hordozóban, magamon szállítom. Elképesztő szabadságot és lehetőséget ad ez mindkettőnknek, és nagyon élvezzük is. Persze egyre gyarapodó súlya miatt a gerincem olykor lázad, ám még ennek ellenére is sokkal komfortosabb mindkettőnknek, mint a tologatósdi. Kihívások és kalandok azért akadnak ám ezzel a szállítási módszerrel is. Az esernyőt nem minden utastárs képes megfelelő módon maga mellett tartani, ha áll, és van, aki szeret hadonászni is vele. Te meg ilyenkor mindenféle cseleket alkalmazol, ha már állnod kell gyermekeddel. Aztán a hátizsákos, sporttáskás csapat is tud meglepetést okozni, ha esetleg sikerült leülnöd. Ekkor semmi másra nem kell koncentrálni, csak a gyerek fejére és az esetlegesen táskával való összekoccanás elkerülésére.
Úgy tűnt, hogy sikerült minden fortélyt elsajátítanom, amikor új problémával találtam magamat szemben: vannak utazók, akiknek a higiéniai állapota hagy maga után némi kívánnivalót.
Természetesen mi kezdésként, mintegy gyakorlás gyanánt rögtön és azonnal egy olyan úrral kerültünk konfliktusba, aki még enyhén ittas is volt. Eleinte csak állt felettünk, kissé dülöngélt, és mosolygott. Elképesztően igyekeztem nem tudomást venni róla, ám egyszer csak egy gyászkeretes körmű kezet láttam a tömegből Mazsola kis fehér sapkás feje felé közeledni. Persze rögtön és azonnal előbújt belőlem az anyatigris, és egy határozott, „Kérem, ne!” mondattal hárítottam el a közeledést. Aztán kisvártatva, egy megállóval később, ismét előkerült ránézésre ugyanaz a kéz, és már megint a kék szeműm irányába kalimpált, vélhetőleg simogatás céljából. Ekkor már a vérfarkas tört elő belőlem. „Ismét, immár másodszorra kérem, ne fogja meg a gyerekemet!” –mondtam, miközben már a kezemmel is védtem csemetémet.
Ha hiszed, ha nem, alig néhány perc leforgása alatt, harmadszorra is vándorolni kezdett felénk a kéz, méghozzá minden korábbit megelőző tempót és határozottságot felülmúlóan. Mindarra, ami innentől történt, nem igazán vagyok büszke. Napokon keresztül nagyon komoly lelkiismeret furdalást okozott számomra. Ugyanis magam sem tudom, hogy miként, de bal kezemmel Mazsolát ölelve, jobbal hárítottam a kéz célba érését. Aztán talán a busz fékezett, talán az ittas úr nyúlt rosszul, talán én voltam túl gyors. Az igazság sosem fog már kiderülni. Mindenesetre a kezébe úgy csapódott az enyém, ahogy a kézilabda érkezik időnként. Egy apró reccsenés volt csak a hanghatás, aztán az artikulálatlan ordítás töltötte be a tömött buszt. Vagy egy gyors ficamot, vagy egy ujjtörést sikerült összehoznunk így kettecskén. Lett nagy felfordulás, kavarodás és hangzavar egy pillanat alatt, lelki szemeim előtt már megjelentek a rendőrök is, akik majd bilincsben visznek el, hiszen holmi tettlegességet követtem el. Aztán persze kiderült, hogy a körülöttünk lévő utastársak mindent hallottak és láttak, és roppant meggyőzően adták mindezt elő. Így a következő megállóban az úr leszállt, igaz nem teljesen önszántából, mi pedig tovább utaztunk Mazsolával, engem pedig a bűntudat is kísért további utamon.
Nagyon sajnáltam Mazsolát azért, mert mindig azért indulunk el, mert valamit csinálnunk kell.
Szerettem volna, ha valami pozitív élményt köt ahhoz, hogy úton vagyunk. Egy pár hónapos gyereket pedig nem tölt el örömmel, hogy a postai ügyintézés elkészült, és attól sem boldog, mert a bankban is elintéztünk mindent. Kedvenc kofa néninket meg nem látja ahhoz eleget, hogy összerakja, az alma tőle van, és a fincsiség, az mindig pozitív élmény. Arról pedig nyilván nem tudtam meggyőzni, hogy annak örüljön, hogy most már a vizsgálaton túl van, már nem bántja, szúrja, ultrahangozza senki, és milyen klassz, mert már megint úton vagyunk, de immár hazafelé.
Igaz, ő már a sapka felhúzásából tudja, hogy indulunk valahova, és soha nincsen különösebb ellenvetése. Addig keresgettem a baba-mama torna, babajóga, babaúszás és megannyi aprónépeknek való programlehetőség közül, míg végül Ringatóra kezdtünk el járni. Ez az egyetlen olyan közös programunk, amit mindketten várunk, örömet, kikapcsolódást látunk benne, és már azt sem bánjuk, miként jutunk el a foglalkozásra, hiszen minden döccenőnket, kellemetlenségünket és konfliktusunkat feledteti. Mostanra pedig a Ringató lett a heti programjaink és utazásunk fénypontja.
