Amíg nem voltam édesanya, azt hittem: aki folyton a játszótéren lóg a gyerekével, az komoly pszichiátriai eset, de legalábbis valamiféle ufó. Mi abban a jó, hogy vadidegen emberekkel azt nézem, ahogy mindennap ugyanúgy csúszik le a gyerekem a csúszdán cirka 3 órán keresztül? Mennyivel jobb bent ülni a házban, ahol harapni lehet a harmóniát, télen meleg van, nyáron pedig hűs, és senki sem zavar meg, miközben intellektuálisan memóriakártyázunk egészen vacsoraidőig!
Na, ez a bugyuta elméletem pont egy tavaszi napon dőlt meg, amikor első lányom féléves múlt. Hamar szűkössé vált a babakocsi: imádott hintázni, órák hosszat tépkedni a füvet vagy nézni a többi gyereket.
Aztán ez csak fokozódott. Ikreim januári babák, de február elején már rengeteg időt töltöttünk kint. Nagylányom tesói érkezése után is igényelte a szabadabb világot, kisebbjeim békésen aludtak a babakocsiban, és én is sokkal jobban éreztem magam, hogy három picivel sincs megkötve a kezem. Később is a legjobb megoldásnak a zárt játszótér tűnt, hiszen folyton ennyi gyerek után rohangálni nem mindig egyszerű. Nem mellesleg itt észrevétlen okosodnak, ügyesen szocializálódnak, megtanulják, hogyan kell alkalmazkodni a bölcsin és az ovin kívül is.
Sokszor ért már az a vád, hogy túl sokat vagyunk máshol, mint otthon. Lehet. Bár egy gyerek szerintem nem tud túl sokat a természetben lenni. Másfelől pedig egy ötéves és két hároméves csekélyke idő alatt megőrül saját otthonában, amiből az következik, hogy hiába is próbálnám őket nulla-huszonnégyben lekötni az intellektuális memóriakártyával, kudarcot vallanék. Sokkal izgibb (és könnyebb) együtt a szabadban, mint három gyerekkel a négy fal között. Ki a fene akar ilyen jó időben otthon ülni? Csakis az ufók.
Ahogy beköszönt a jó idő, óvoda után egyenesen a játszótér felé vesszük az irányt.
Csipi, Nuli és Mircsi összes barátja ott van, gyereknek pedig gyerek a társa. Miután összeszedtem mindegyik utódom, hazaszaladunk és tornacipőre váltok. Felnyaláboljuk a biciklit-rollert-görkorcsolyát (kinek, mire fáj a foga), összerántok egy tíz kilós homokozószettet, némi gyümölcsöt apróra vágva, cirka három liter vizet, és már indulhatunk is. Akár egy jól fizetett serpa, úgy nézek ki ennyi cuccal a kezemben, vállamon, hátamon. És akkor még nem számoltam az alvós állatkákat, a levetett pulcsikat, a váltóruhákat és a nálam maradt műalkotáshegyeket. Nem baj, a játszótéren minden elfér. Munka után pedig a férjem értünk jön, így hazafele már inkább ő hasonlít egy jól fizetett serpára.
Szerencsés helyzetben vagyok, mert a „mi” játszóterünkön egy igazán összetartó csapat kovácsolódott össze, ahol figyelünk egymás gyerekére, olykor vigyázunk is a máséra. Megbeszéljük a bölcsis és ovis ügyeket, kivesézzük az iskolaválasztást, elpanaszoljuk egymásnak a dackorszak “csodás” történéseit, és együtt örülünk, ha érkezik egy újabb kistesó. Jó itt együtt lenni ugyanazokkal a barátokkal. És bizton állítom, se nem vagyok pszichiátriai eset, de még csak anyukatestbe bújt ufó sem.
Mivel rutinos játszóterezőnek számítok, pillanatok alatt összeszedtem nektek néhány amolyan illemszabályt, amire szerintem minden magára valamit adó rutinos játszóterező csak hevesen bólogat.
De kérlek, egészítsétek ki saját tapasztalataitokkal!
1. A játszótér mindenkié! Egy közös, alkalmi hotel, ahol jól érezheti magát kicsi és nagy. Viszont minden élőlényre ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Vigyázzunk magunkra és egymásra!
2. Mondanám, hogy te, aki ide belépsz, „hagyj fel minden reménnyel”, de inkább gyorsan csukd be magad után az ajtót, nehogy kiszökjön valaki. Amikor gyerekeim kisebbek voltak, nem mindig szerettek köszönni, ami teljesen természetes, de azért rendre elmagyaráztam nekik, hogy ez illő lett volna, legközelebb ne felejtsük el. Ma már ez rutinná vált, mindenkit előre üdvözölnek. A barátaikat jó hangosan.
3. A homokozójátékokat, a rollert, a kismotort, bármit bárki használhat. Persze miután szépen elkérte a gazdájától. A másé úgyis mindig érdekesebb. Viszont vannak játékok, amiket a gyerekek nem szívesen adnak kölcsön. Érthető. Kisfiam igazán jószívű, de szeretett kukásautójától sosem válna meg. Ezt tiszteletben kell tartani. Szülőként ne nyaggassuk se a más, se a saját gyerekünket, hogy kölcsönadjon valamit, amit nem akar.
4. Feltétlenül vigyél magaddal egy nagy adag felkockázott almát és egy zacskó sós perecet! Ha mindenki összedobja, amije van, akkor egyik gyerek sem marad ki a tutiból. Hiába esznek jól a gyerekeim az óvodában, a heves játék mindig meghozza a közös étvágyat. Akik már régóta együtt játszótereznek, tudják: melyik gyerek mit ehet vagy mit nem. Ha ismeretlen csapattag csatlakozik a piknikhez, feltétlen kérdezd meg a szüleit, falatozhat-e a többiekkel.
5. Soha nem viszem gyerekeimet betegen a játszótérre! Akarva, akaratlan bárkit megfertőzhetnek. Vannak vírusok és bacik, akiknek rövidke élete alatt is jól esik a friss levegő. Ilyenkor mi inkább sétálunk egyet a közeli parkban, vagy bárhol, ahol nincs körülöttünk gyerek, idős vagy kismama.
6. Itt mindenki valakinek az anyukája vagy apukája. Csak elvétve tudja egyik felnőtt a másik keresztnevét. Én Csipi, Nuli és Mircsi anyukája vagyok mindenkinek. A gyerekek persze azonnal tudják, kit, hogy hívnak. Legyen az illető kiskorú vagy nagykorú.
7. Bármennyire körültekintő anyuka vagyok, olykor az én számon is kicsúszik egy-egy oda nem illő szó. Így tanulták meg a srácok azt, hogy…..ááá inkább hagyjuk! A játszótéren ajánlatos szigorúan a „macska rúgja meg”-re vagy az „akutyafáját”-ra szorítkozni.
8. Szerintem nincs helye a játszótéren, gyerekek közelében az okostelefonnak. Persze van, hogy én is előkapom, és megírom a férjemnek az egy kiló kenyeret–egy liter tejet, de ha épp nem állok sorban a homokfagyiért vagy nem kell közreműködnöm egy homokvár felépítésében, akkor sem pötyögök. Inkább leülök egy padra, és nézem a gyerekeimet. A játszótér egy társaság. Társaságban pedig nem illik pörgetni a Facebookot.
9. Tudom, hogy irtó nehéz, de valahogy mégis próbáljuk kiküszöbölni, hogy gyerekünk órák hosszat lecövekeljen egy játéknál, kirekesztve ezzel a többieket. Amikor ikreim babák voltak, imádtak a „bugyihintában” ringatózni. Ha senki nem várt ránk, akár másfél órát is löktem benne őket. Vagyis egyszerre két hintát birtokoltunk. Ha viszont tömve volt a játszó, igyekeztem más játékokat is izgalmassá tenni. Szerintem nagyobb gyerekkel gyorsabban leboltolható a felcserélhetőség.
10. Mivel három egészen pici gyerekkel kezdtem játszóterezni, jól jött, ha néha más anyuka lépett kislányom és a száguldó hinta közé, amikor én épp a csúszdára segítettem a kisfiam. Természetesen első a saját gyerekünk, de figyeljünk oda más csöppségekre is!
11. Fontos, hogy mások elfogadására tanítsuk a gyerekeket. Egy-egy konfliktusnál csak akkor lépek közbe, ha azt látom a srácaimon, hogy szükség van rám, vagy ha tettlegességig fajul a dolog (mert bizonyos keretek között ez is természetes). De soha nem rontok neki kiskorúnak! Szélsőséges esetekre csak ritkán volt példa, de akkor is inkább a szülővel próbáltam megbeszélni a dolgot. Emberi hangnemben!
12. Sosem viszek haza olyan lapátot, kisautót, vödröt, ami nem a miénk. Az otthagyott értékeket gondosan az egyik padra készítem, mert tudom, hogy egy filléres kacat is felbecsülhetetlen lehet jogos tulajdonosának. Nem csak én gondolkodom így, mert a mi portékánkat is leadták már a „talált tárgyak padjára”.
13. Minden este egy, a térdénél mindkét helyen kiszakadt mackónadrággal, egy vállalhatatlanul lerúgott orrú cipővel és egy arcpirítóan koszos pulcsival térünk haza. Szerintem mindig az én gyerekeim a leglelencebbek. Persze minden anyuka ugyanezt állítja a saját gyerekéről. Mindig van nálam pótruha, mert bármi történhet. Egy játszótéren meg főleg.
Ha minden jól megy, akkor vacsorára három egészen szalonképtelenül piszkos, maximálisan boldog és a végtelenségig fáradt utóddal térek haza, akiknek a cipőjéből fejenként legalább fél kiló homokot tudok összegyűjteni. Innen már csak a kád lehet a következő állomás.
Holnap pedig ugyanott, ugyanakkor találkozzunk a játszótéren!