A kutyatartás kicsit olyan, mint a tetoválás. Ahogyan a tetováltak sosem kérdezik meg embertársukat arról, hogy neked miért nincs, ellenben számtalanszor megkapják a kérdést arról, hogy nekik miért van, és miért pont az van, bennünk, kutyásokban sem merül fel, hogy te miért nem vagy gazdi, ám rengetegszer elmondhatjuk, mi miért leljük örömünket saját négylábú kis barátunkban. És ugyanúgy megvannak a kritikusaink is, mint a tetováltaknak. Kutyát, pláne kutyákat gyerekkel együtt tartani például sokak szemében főben járó bűn, és egyben a kicsik veszélyeztetése is. Persze érthető is a fenntartás, hiszen nem telik el hét anélkül, hogy ne jelenne meg a médiában egy újabb hír, miszerint valaki kutyatámadás áldozata lett. A sértettek pedig gyakran gyerekek, akik nem minden esetben élik túl a harapást.
Nos, nekünk nemcsak kutyánk van így egyszerűen, hanem egyszerre kettő is, ráadásul vadászebek.
Nem velünk nőttek fel, mindkettőjük előélete bizonytalan, hiszen mentett kutyákról beszélünk. Amióta velünk élnek, csiszolgatjuk őket, mint a gyémántot. Megszámlálhatatlan munkaóra és temérdek pénz van abban, hogy mindent tudjanak, ami szerintünk szükséges. Családtagként élnek velünk, és mindent szabad számukra, ami nem tilos. A tilos dolgok listája viszont nagyon hosszú. Tilos az emeletre menni, tilos felmászni a kanapéra, tilos bemenni a hálószobába – vég nélkül sorolhatnám mindazt, amit nem szabad megtenniük soha, semmilyen körülmények között. Cserébe persze száz előjoguk van, és mi bizony még nyaralni is magunkkal visszük őket. Az is tagadhatatlan tény, hogy a kertből „gyere be, légy szíves” vezényszóra vonulnak be, és tényleg nagyon jól neveltek.
„Azt egyikünk sem tudja, hogy első szavai mik lesznek, de a vau-vau és a kutya azért igen valószínűnek látszik.”
A babánk, Mazsola érkezésének kapcsán fel sem merült bennünk, hogy megváljunk tőlük. Nemes egyszerűséggel sorra vettük mindazon dolgokat, amiket tudnak, és megpróbáltuk felmérni, mit kellene még megtanulniuk gyarapodó családunk további zökkenőmentes életének érdekében. Itt kell megjegyeznem, hogy etológusok szerint egy jól szocializált, sokat foglalkoztatott családi kedvenc értelmi szintje akár a 3-5 éves gyerekével is felér.
Hamar rá kellett ugyanis döbbennünk, hogy ők mindent tudnak, itt nekünk kell tanulnunk, és Mazsolának leginkább.
Szomorú és fájdalmas tény, de a legutolsónak érkezettnek kell leginkább alkalmazkodnia, és a legtöbb dolgot elsajátítania. És akárhogy is nézzük, nálunk Mazsola a frissen érkezett, rá vár a legtöbb feladat. Most neki kell megtanulnia, hogy mindent szabad, ami nem tilos. És hogy tilos a kutyák szemét, fülét, orrát bántani, tilos a helyükön pihenés közben zavarni őket, tilos az asztal mellől falatkákat leszórni nekik, tilos a farkukat húzni. Ez ismét egy végtelen lista, ami a zökkenőmentes együttéléshez elengedhetetlen. Semmivel sem bonyolultabb vagy hasztalanabb ez a tudás, mint az, hogy tilos a konnektorba nyúlkálni.
Mazsola egyébként még meg sem született, amikor elkezdett a kutyákkal ismerkedni. Történt ugyanis, hogy miközben egy éjszakai égzengéskor a vihartól tartó kutyánk fel-le mászkálással és rettegéssel töltötte az idejét, az akkor még bennem cseperedő gyermek sem pihent békességgel, hanem karateedzéseket tartott odabent, így már hárman voltunk, akik nem tudtunk aludni. Aztán jött a megváltó ötlet: leültem a vihartól rettegő állat mellé, ő pedig végtelen hálával mellém kucorodott, és addig fészkelődött, míg teljes kényelembe nem helyezte magát. Érezte, hogy odabent nálam nagy a kalimpálás és bokszolás, ennek ellenére óvatosan egyre terebélyesedő pocakomhoz simult, erre pedig a bent lakó is megneszelte, hogy valami különleges élmény van kilátásban, és a hasfalamat válaszfalnak használva bekucorodott mellé ő is. Éreztem, hogy érzik egymást, szinte összebújnak, aztán szép lassan elcsendesednek, így végül mindannyian pihenhettünk kicsit. Mazsolának ez volt az első meghatározó kutyás élménye, amit megszületéséig számtalan nyári zápor, dörgés és villámlás követett még, lehetőséget adva a további ismerkedésre. Amióta pedig hazakerült a kórházból, napról napra gyűjti az impulzusokat.
„Mazsola nem sír a jelenlétüktől, a látványuktól, de az ugatásuktól sem.”
Mazsola még nem beszél, cserébe már kutyázik.
Azt egyikünk sem tudja, hogy az első szavai mik lesznek, de a vau-vau és a kutya azért igen valószínűnek látszik. Eleinte csak nézegette őket, egyre élénkebb érdeklődéssel, aztán ahogy nőtt, újabb igényei lettek. Rendkívül fontos volt neki – hangsúlyozom: neki, és tévedésből sem nekünk vagy a kutyáinknak –, hogy megérinthesse őket, a maga kis markolós babasimogatásával érezhesse a szőrüket. Minden alkalommal kacag, amikor a nedves kutyanózi a tenyerébe simul.
A kutyátlanok most bizonyára felháborodnak, nem tudván azt, hogy ezek rendkívül egészséges, rendszeresen féreghajtott, tiszta kutyák, a gyermekünk pedig minden kutyázás után kezet mos, hiszen így a fogzás derekán lépten-nyomon minden a szájában van, leginkább persze a kezei. Mazsola nem sír a kutyáink jelenlététől, a látványuktól, de az ugatásuktól sem. Természetesen az ő biztonsága az első, és annak ellenére, hogy a kutyák maximális bizalmunkat élvezik, amíg Mazsola ilyen apró, soha nem maradnak felügyelet nélkül.
Tudjuk, hogy a kicsi lányunkból egyszer nagyobbacska lesz, és nem áltatjuk magunkat azzal, hogy minden bánatát nekünk akarja majd először elmesélni. Nos, egy nagy, puha, okos, minden titkot megtartó hű barátja biztosan mindig lesz, akinek a nyakában elsírhatja aktuális kis szomorúságát anélkül, hogy a csepp nőcis titkok bármikor kiderülnének. Az már most látszik, hogy a kapcsolatépítés ebbe az irányba halad.
Ha nem az ágyában szenderedik el, a kutyáink őrzik őt. Ha valamiért nyekereg, és mi nem termünk ott pillanatokon belül, jelzik nekünk, hogy valamit tennünk kéne.
Igyekszünk mindent megtenni annak érdekében, hogy ebben az új helyzetben mindannyian boldogok, egészségesek legyenek, és a lehető legnagyobb biztonság vegye őket körül. Számtalan lehetőség és program van, pláne most, a korai nyár beköszöntével, amit mindannyian együtt élvezhetünk. Mi hisszük, hogy ezek a dolgok közelebb hoznak mindenkit egymáshoz. A kutyáink értik, tudják, mi az, hogy gyerek, hiszen már Mazsola megszületése előtt is számtalan aprósággal találkoztak és időztek együtt. Nekik elég egyetlen „Hagyd!” felszólítás, és már odébb is mennek, nem lábatlankodnak tovább ott, ahol semmi keresnivalójuk nincsen.
„Ha valamiért nyekereg, és mi nem termünk ott pillanatokon belül, jelzik nekünk, hogy valamit tennünk kéne.”
Ám nagy feladatok várnak rájuk is, hiszen Mazsola járni még nem tud. Valószínű, hogy a kapaszkodós, felállós időszakban ezek az ebek majd készséggel nyújtanak támaszt neki. Rettenetesen várjuk a keresős, bújócskázós játékok időszakát is, amikor testvér hiányában azért biztosan lesz játszópajtása Mazsolának – igaz, ezek elől a verhetetlen szimatú orrok elől igazán nehéz elbújni. Az egyetlen és legnagyobb problémánk az, hogy elképzelni sem tudjuk, hogy ha Mazsola nagyobb lesz, és eljön az a bizonyos szomorú és elkerülhetetlen, végzetes nap az életünkben, miként magyarázzuk majd el csemeténknek, hogy az egyik legjobb kis kutyabarátja nincs többé. Szerencsére van még időnk addig rengeteg szuper közös élményre!
Tanácsot nem oszthatok, hiszen nem tisztem. Annyi viszont biztos, hogy ha valaki már meglévő kutyája mellé gyermekvállaláson gondolkozik, akkor érdemes feltennie magának néhány kérdést, és őszintén válaszolni rájuk. Bízom a kutyáimban? Boldogok ők? A kéréseimet teljesítik, szót fogadnak? Mindent megtettem annak érdekében, hogy a maximumot hozzam ki belőlük? Nos, ha ezekre a kérdésekre mind igen a válasz, az remek. Ám ha egyre is nem a felelet, és a kutyának inkább új gazda kéne, vagy célszerűbb lenne őt a kertbe kizárni – ettől a gondolattól a pokol tüzén fogok elhamvadni sokak szerint –, akkor lehet, hogy gyereket sem érdemes vállalni!
