Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Baba

„Babázás, kialvatlanság? Smafu. A kamaszkor a totál rombolás”

Nem mindenki élvezi a babázást, viszont van, aki egyenesen visszafordítaná az időt, annyira feloldódik benne. Tudjuk, hogy sok nő egyenesen depressziós lesz a szülés után, ezért különösen nehezen éli meg a korai időszakot, de előfordul olyan anyuka is, aki kivirul, és mit sem törődik a kialvatlansággal. Megmutatjuk, milyen sokszínűen látjuk a gyerekeinkkel töltött időt, és mennyire más korszakokat élvezünk mi, anyák is.

Igaz lenne az ezeréves közhely, miszerint „kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond?” Vagy csak Manci néni állítása ez és a kamaszkortól enerválttá vagy túlzottan is feszültté váló szülők okoskodása? A megkérdezett anyukák elmondják a véleményüket.

„Totálisan kikészültem az első két évben – meséli Erika –, alig aludtam, egy merő ránc és karikás szem voltam, egy idegroncs, akit már az is zavar, ha mások jól érzik magukat. Szó szerint utáltam, ha mások mosolyognak, nevetnek vagy csak gondtalanul sétálnak, esetleg van idejük egyedül meginni egy kávét, és nem érzik, mekkora irgalmatlan luxus ez. Igyekeztem én, derekasan próbálkoztam, de megmondom őszintén, összefolyik minden abból az időből, és bár látom a képeken, hogy milyen szép kisbaba volt az én gyerekem, azt is látom, hogy furcsa a félmosolyom. És úgy is emlékszem rá, mint valami sötét alagútra.”

Erika kicsit szégyelli, kicsit bánja, hogy a hároméves gyerekével kezdte el igazán jól érezni magát.

„Rendesen aludt, így én is, beszélgettünk, nevettünk, sokat kirándultunk hárman, és ahogy cseperedett, okos, sokat kérdező, szörnyen értelmes fiú lett belőle, akivel a világ kérdéseit is megvitattuk. Imádom azt az okos fejét, a kérdéseit, és babaként is imádtam ugyan, de valahogy idővel minden egyre jobb lett. Később, amikor arra gondoltam, hogy még lehetne szülni, úgy éreztem, hogy én ezt még egyszer nem bírnám ki. Így is maradtunk.”

Erika boldog a gyerekével, aki már 12 éves nagyfiú, és örül, hogy – szerinte legalábbis – a nehezén túl vannak.

beszélnünk kell kevinről kamaszkor család

Képünk illusztráció. Részlet a Beszélnünk kell kevinről című filmből. (fotó: imdb)

Szandra viszont elkámpicsorodik, ha a babázós időszak csak az eszébe jut.

„Annyira szerettem, amikor kicsik voltak. Az a babaszag. Még a kakija is, az is jó volt nekem. Illatos. Állandóan ringathattam őket, szoptathattam, mindig meg tudtam nyugtatni, és tényleg, rám volt szükségük. Kitaláltam, mi a jó, mit szeretnének, és az egész mint egy csodás összeolvadás, úgy működött. 

Aztán elkezdtek nőni, ami még tetszett, de egy idő után nem tudtam megnyugtatni őket, néha már nem volt elég, hogy megöleltem őket. Később pedig már nem is az én társaságomat keresték, ez pedig valahogy megbántott.

Még akkor is, ha tudtam, hogy ez normális. Vagyis inkább az, hogy már nem lehettem biztos abban, hogy el tudom simítani az ügyeiket, a bajaikat.”

Szandrát kiskamasz gyerekei szinte bántják, azt mondja, szívesebben tekinti őket kisgyereknek, mint kamasznak, mert azzal egyáltalán nem tud semmit sem kezdeni, hogy kinevetik a kéréseit, folyton megpróbálják kijátszani a szabályokat és nem érdeklik őket azok a játékok, amiket korábban imádtak.

Ennél sokkal nyíltabban beszél a kamaszkorról Böbe, aki a kisbabázást is sokszor nehezen viselte.

„Úgy éreztem, elveszik a szabadságomat, hogy ennek soha nem lesz vége, és soha nem fogok már négy óránál többet aludni egyszerre.” Aztán egyszer mégiscsak vége lett, teltek-múltak az évek, beköszöntött a kamaszkor, Böbe pedig kiakadt.

„Babázás, kialvatlanság? Smafu. Dackorszak? Az meg mi? Kamaszkor basszus, egy tarvágás, totál rombolás, és nem tudok mit tenni. Próbálkozom az őszinteséggel, a szabályokkal, a bizalommal, de úgy látom néha, hogy olyan hormonrohamaik vannak, vagy én már nem is tudom, mik, hogy egyik pillanatban ezt akarják, másikban azt, és sehogy sem érek el hozzájuk. Egyszer kedvesek, máskor pedig a legrohadtabb ultraparaszt trollon is túltesznek trógerságban.  Néha érdekli őket a véleményem, máskor kijelentik, hogy felettem már régen eljárt az idő. 42 vagyok basszus, hát vegyék már észre magukat!

Szóval néha teljes filmszakadás, ilyenkor nem tudom, hogy mi van. Ráadásul nem mehetek be a szobájukba, a telefonjukon pedig nyilván nem kutakodom, és attól félek, ha valami tényleg veszélyesbe keverednek, még a végén nem mondják el. Babaként legalább betettem őket az ágyba, és elaludtak, elmúlt a mérgük, tudhattam, hogy bajuk nem esik még akkor sem, ha éppen nem tökéletes a harmónia.

Ezzel szemben most mi van? Azt sem tudom, mi zajlik bennük, mert az első szembejövőnek hamarabb elmondják, mint nekem. Szétfeszíti az idegeimet ez a kamaszkor, és még csak most léptünk bele! Kész, vége. Totál kivagyok és esküszöm, inkább ellátnék hatosikreket, mint két darab kamasz gyereket. Visszasírom a babakort. Ide nekem kialvatlanság és szembekakilás.”

Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy mindenkinek és minden gyereknek eloszlik valamennyi nehézség az életében, csak ez nem mindenkinek ugyanarra az időszakra esik. Lehet, hogy nincs mindig logika vagy értelem abban, hogy kivel mikor nehéz. Nyilván az anyukán is múlik, hiszen van, aki jobban kezeli a kis tehetetlen babákat, más meg a beszélni már tudó ovisokat, de ugyanilyen erővel a saját gyerekeink is különbözhetnek, és átcsúszhatnak könnyedén a kamaszkoron vagy a dackorszakon is, de valahol aztán mégis el kell akadni. Mert ilyen az élet. Nem megy elakadás nélkül. Sem a gyereknek, sem a felnőttnek. Értelmetlen lenne azt várni, hogy mindig gördüljön. Csak hát ki kell bekkelni a nehéz részt, az volna a lényeg.

Borítókép: Részlet a Beszélnünk kell Kevinről című filmből. (fotó: imdb)

Címlap

top