„Már az első vetélés is iszonyú volt, azt sem tudom elfelejteni – meséli a 30 éves nő. – Annyira akartuk a kicsit, két éve próbálkoztunk, ilyen-olyan teákat ittam, hőmérőztem, a lombikon gondolkoztunk, és akkor egyszer csak végre, magától, a legváratlanabb pillanatban spontán teherbe estem. Izgatott és boldog voltam, a férjem ugyanígy. Nagyjából két hétig tartott, amikor rohanni kellett a kórházba, de már hiába. Nem lehet leírni azt a hiányt. Tudom, hogy sok nőnek van több vetélése, de engem már az első is kikészített. Tudom, hogy sokan szinte már csak legyintenek rá, bár igaz, hogy talán azt is csak azért, hogy ne fájjon, de az biztos, hogy én már az elsőre sem tudtam legyinteni.”
Ági ezek után viszonylag hamar újra teherbe esett, de három hét múlva megint elvetélt, és ezt már nem tudta feldolgozni. A harmadik után pszichológushoz ment, akivel állítólag sok mindenre rájöttek, sok minden kiderült, feldolgoztak egy csomó gyerekkori sérülést, vagy legalábbis átláttak, de megfoganni azóta sem sikerült.
„Pedig orvosilag minden rendben van. Most már újra a lombikra készülünk, de igazából rettegek, hogy megint vetélés lesz a vége. Csoda, hogy utálok minden terhes nőt?”
Az, hogy a barátnője a második gyerekét várja, külön nehéz, hiszen nem tehet arról, hogy neki összejön, ami Áginak nem, és Ági sem tehet arról, hogy ennyire rosszul esik neki az élet igazságtalansága. A barátnőjével összejárnak, de Ági bevallja, néha lemondja a közös programot, csak hogy ne kelljen Bea hasát néznie, vagy a gyerekének gügyögnie.
A 35 éves Lili is arról számol be, hogy nem bírja a várandósok látványát.
„Állandóan ezt kell olvasnom még a bulvár médiában is. Hogy Liptai Claudiának milyen a gyereke, hogy Tatár Csilla meg Ördög Nóra mikor szült… Hogy hagynának már békén ezzel! Mindennap látok az utcán vagy öt terhes nőt, és akkor azt kérdezem magamtól, hogy ez direkt van, hogy pont velem jönnek szembe? Mintha minden várandós nekem akarná megmutatni magát.
Közben meg én már feladtam, hogy valaha gyerekem legyen. Hét évet küzdöttünk a párommal, és a kapcsolatunk is belerokkant. Egyedül maradtam, se pasi, se gyerek, csak a virágzó karrier, amit egyébként imádok, de valahogy az életemnek ez a része parkolópályára került, és lehet, hogy örökre. Attól félek, sosem derül ki, milyen anya lennék, milyen lenne a kislányommal nyaralni, a fiammal fürdeni.
Jó, még csak 35 vagyok, de én 105-nek érzem magam. A 35 az mindjárt 40, és akkor hello. Szóval ezért nem bírom a terhes nőket. És néha iszonyú nehéz jó fejnek lennem a barátaim babáival meg gyerekeivel, és mindig gondosan viszek nekik kis ruhát meg ajándékot, közben meg arra gondolok, hogy bárcsak vehetném a sajátomnak, és ilyenkor nagyon csalódott és dühös leszek.”
Igazából Ági és Lili gondolatai teljesen természetesek, hiszen veszteség esetén a legtöbben rosszul viseljük azt, ha másnak megvan, amit éppen el kell engednünk, néha annyira, hogy tudhatjuk, talán tényleg soha nem kapjuk meg.
Képünk illusztráció, jelenet A szolgálólány meséje című sorozatból (fotó: imdb)
Lilinek és Áginak is nehéz nem kimutatni azt, mennyire a hátuk közepére kívánják a várandós és babás barátaikat, még akkor is, ha ők nem tehetnek arról, hogy éppen könnyebb a helyzetük.
Érdekes módon még férfiak is akadnak, akik hasonlóan éreznek. László a felesége nevében, szinte a párja érzéseit hordozva idegenkedik a kisgyerekes-várandós társaságoktól.
„Minden barátom és ismerősöm családos lett mostanra. Egy gyerek már biztosan érkezett, de inkább kettő, esetleg három. Fannival lehetetlen helyzetbe kerültünk. Vagy szinte lehetetlenbe. Egyedül maradtunk gyerek nélkül, holott már amikor összeházasodtunk, vagyis 6 éve, rögtön elkezdtünk próbálkozni nagy lelkesedéssel, óriási várakozással, vággyal, szerelemmel, mindennel.
A legelső időszakban öt gyereket akartunk, aztán utána már csak hármat, így szerényen. Jó ég, micsoda bohó elképzeléseink voltak, milyen tékozlóak! Próbálkoztunk és próbálkoztunk, de eredmény nélkül. Eleinte sokáig természetesen, aztán teákkal, ovulációs napokkal, hőmérővel, csodaszerrel, azóta lombikkal is, de még mindig semmi. Mindketten nagyon akartuk, de nem csak a veszteségek miatt volt szörnyű ez az időszak, hanem mert végig kellett néznem, hogy a legcsodálatosabb nő, a feleségem hogyan megy tönkre a várakozásban és a kétségekben, önmaga gyötrésében, a válaszok keresésében ott, ahol igazából nincs válasz.
Milyen válasz lenne arra, hogy miért nem lehet gyerekünk? Nincs erre értelmes felelet. És nem beszélve az én kétségeimről, hiszen bennem is hányszor felmerült már, hogy én vagyok a hibás, velem van valami baj, ha nem testi, akkor pszichés, vagy ki tudja, többször a fél karomat is odaadtam volna egy sikeres inszeminációért, vagy hogy Fanni legalább boldog legyen egy kicsit, de nem tudtam odaadni, és nem volt sikeres semmi.
Ezek után csoda, hogy nehéz szívvel megyünk el a barátainkhoz gyerekzsúrra, közös kirándulásra, vacsorára, ahol tobzódnak a gyerekek is? Hogy Fanni sír, amikor az évben az ötödik gratulációt kell megírni valaki megszületése alkalmából, pedig tudja, hogy örülhetne a barátaink boldogságának?
Hát ezért van, hogy nem akarom már látni a terheseket, a kisgyerekeseket, de piszok nehéz kikerülni őket. Gondolkoztam már, hogy egyszer elmegyünk egy csak felnőtteknek való hotelba nyaralni, de ez az ötlet azért elég kényszeres. Nem tudom, mit csináljak.”
Talán László mondja el legjobban, milyen kettős érzés is benne lenni a szomorúságban és gyászban és abban az önmagunkkal szembeni elvárásban, hogy legalább örüljünk más boldogságának. Nem hiszem, hogy van erre általános recept. A görcsös akarás valószínűleg nem elég jó megoldás. Erővel elvárni más örömét, szintén nem. Legfeljebb elfogadni lehet a jelen helyzetet. Ami nem könnyű vállalkozás.
