Idehaza ugyanis nem feltétlen tekintik magánügynek egy pár vagy akár egy egyedülálló nő gyerekvállalását, gondoljunk csak a szűkebb rokonságra, amikor elkezdik finoman presszionálni a párokat kedvesnek tűnő kérdéssel, hogy mikor érkezik a kisbaba, majd a kis testvér, vagy a kisfiú, vagy a kislány. Vagy amikor azt tanácsolják egy nőnek, hogy ne váljon el a férjétől akkor se, ha rossz a házasságuk. Baráti körünkben három pár nem vállalt tudatosan gyereket és többen vannak olyanok, akiknek valamilyen biológia ok miatt nem született végül, illetve akadnak szinglik, akik vállaltak volna, ha lett volna megfelelő partner hozzá, de vagy a kapcsolat hiányzott, vagy a másik fél nem akart gyereket.
A gyerektelen párok legjobban azt sérelmezik, hogy mindenki bele akar szólni az életükbe, és ez az idő előrehaladtával csak hatványozódik.
Míg egy harmincas párnak csak a szülei rágják a fülét, a negyveneseknek már a barátok is megjegyzéseket tesznek, ötvenévesen a postás és a fodrász is feljogosítva érzi magát arra, hogy legalább az örökbefogadás mellett kampányoljon, és szomorú, magányos időskort vizionáljon. Pedig – mint panaszolják – ami káros az országnak, az nem feltétlenül rossz a bolygónak. Erősen túlnépesedett a föld, és bár nemcsak a fejlett országok lakói okozzák ezt, mégis ők azok, akik többek között az eldobható pelenkákkal, popsitörlőkkel tönkreteszik a bolygót.
Van, aki saját nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza a család számára, hiszen mint gyerektelen középkorú felnőtt, mindig ráér a testvérei gyerekeit bébiszittelni vagy olyan programokra hordani őket, amit mondjuk a saját szüleik nem engedhetnek meg maguknak. Így mindenki dolgozhat teljes állásban, és a gyerekek sem maradnak egyedül. Különben is, örüljön az összes gyerekes család, mert eggyel kevesebb jelentkező lesz pont arra az egyetemi helyre, ahova a gyerekük felvételezni akar majd, mondják viccesen.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash
Bevallom, nekem is dolgoznom kellett azon, hogy ne tegyem fel a mikor jön a baba kérdést senkinek.
Volt, amikor kicsúszott a számon és már nem tudtam visszaszívni, csak bocsánatot kérni a fájdalmas arc láttán. Úgyis elmondják ha úton van, és azt is elmesélik majd, ha próbálkoznak, de nem jön össze. Az igazi barátok pedig megsúgják azt is, ha nem akarnak gyereket soha. Hány olyan család van, ahol látom hogy rossz lehet gyereknek lenni, ahol a szülők egész nap úgy marják egymást, hogy a gyerekekre már nem is jut idejük, vagy ahol egy nem várt gyerek egész életében azt szenvedi, hogy az anyja nem szerette volna őt. Mennyivel jobb lenne, ha csak oda születne gyerek, ahol valóban jut neki szeretet, idő, pénz.
Sokkal jobb, ha van aki bátran úgy dönt, hogy inkább kihagyja gyerekvállalást, és mások szemében önző életet él. Közben persze megszakítás nélkül fizeti ő is adót, a társadalombiztosítást és a nyugdíjjárulékot is a közösbe. Az ő befizetései révén is járhatnak iskolába a mi gyerekeink. Arról nem is beszélve, hogy milyen jól jönnek majd ezek a barátok akkor, amikor kirepülnek a mi gyerekeink, és meg kell nekünk mutatni, hogy mit is lehet kezdeni az élettel az elkövetkező harminc évben akkor, ha nemcsak nagyszülők szeretnénk lenni, hanem önálló, kicsit a hobbijuknak is élő emberek.
Ők lesznek azok, akik ráérnek majd kirándulni, nyaralni és bridzselni velünk.
Csak addig is magunk mellett kell őket tudni, és nem ítélkezni felettük. Az ükanyám lehet, hogy fel lenne háborodva azon, hogy a férjem magának vasalja az ingeit reggelente, sőt a kislányunk haját is ő fonja be, ha éppen úgy alakul. Nem tetszene neki, hogy nem várja mindig meleg vacsora a családot, csak akkor, ha van kedvem főzni, különben kénytelen mindenki tüsténkedni a konyhában, és összedolgozni velem, mert másként éhen maradunk. És hiába lenne felháborodva a mama, nem érdekelne a véleménye, ez ugyanis az én családom, az én döntésem és ezek az én játékszabályaim. Én sem ítélkezem már. Ilyen egyszerű.
