Tisztelt Doktor Úr!
Amikor az intenzíven feküdtem, nagyon erős késztetésem volt rá, hogy felvegyem Önnel a kapcsolatot! Szerettem volna minden fájdalmamat, félszemet és csalódottságomat Önre borítani. Aztán meggyőztem magamat róla, hogy mindezen érzések csak a hormonok játékai.
Felmerült bennem, hogy másokat tapasztalataimmal segítve cikket írok a bennem kavargó gondolatokról, ha már egyszer újságírással foglalkozom. Aztán erről is letettem. Azóta eltelt egy év. Ez idő alatt semmi nem változott bennem. Most pedig leírom Önnek mindazt, amit ott és akkor nem tettem.
Azért választottam Önt nőgyógyásznak, mert neonatológus képesítése is van. Mindenképpen szerettem volna olyan ember mellett világra hozni gyermekemet, akiről biztosan tudom, hogy nemcsak értem, de a babáért is mindent képes megtenni, ha arra szükség van. Jó előre megbeszélem Önnel, hol, mi módon szeretnék majd életet adni gyermekemnek az Ön segítségével. Vakon hittem a szavaiban és rettenetesen bíztam a tudásában! Őszintén és igazán a bizalmamat élvezte!
Egyre több lett a vizsgálat, de senki nem mondott semmit
Augusztus 22-én volt egy éve, hogy az ultrahangon azt mondta, a baba túl kicsi, nem fejlődik rendesen, itt egy beutaló, másnap reggel azonnal menjek a kórházba. Én sírtam keservesen, mert el nem tudtam képzelni, hogy a hátralévő 10 hetet kórházban töltsem. Saját és gyermekem érdekében azonban befeküdtem a kórházba, és bíztam benne, Ön majd hamarosan felbukkan a szobámban, ha már egyszer ott dolgozik, és az Ön betege vagyok. Hiába vártam! Elkeseredettségem határtalan volt!
A kórházi gépezet pedig elkezdett rajtam dolgozni, ultrahangra küldtek, majd végtelen nagy kavarodás és szaladgálás kezdődött körülöttem. Senki, de senki nem mondta meg, miért ez a pánik, mi a baj, és mi történik majd velem, velünk. Az ultrahangot végző orvostól sikerült annyit megtudnom, ki kell venni a babát, mert valamilyen ismeretlen okból nem fejlődik rendesen. Aztán a nővérek mentőt hívtak, mondván, átvisznek egy másik kórházba, itt pillanatnyilag a nekünk szükséges ellátást nem tudják biztosítani. Semmit nem értve, iszonyatos aggodalmak közepette, a mentő valóban átszállított a Baross utcába.
Rögtön a szülőszobára vittek. Aztán megvizsgáltak és újra és újra megvizsgáltak. Majd ultrahangoztak és újra ultrahangoztak. Közben pedig senki, de senki a világon el nem mondta, mi történik majd. Semmit nem szerettem volna tudni, csak a bizonyosságot. Csak annyit, hogy szülünk vagy nem szülünk? Ám ez szinte percről percre változott. Három teljes napon át feküdtem a szülőszobán a CTG társaságában. Három napon át nem aludtam mások vajúdásának hangjaitól, a szüléseik fájdalmának lármájától. Három napon át néztem, amint életképes babák fölött örvendeznek az apukák, és azt is, amint a NIC sürgősségi csapata rohan egy-egy baba miatt, ha az élet éppen úgy hozta.
Három nap alatt mentálisan teljesen kikészültem, amiben az alváshiánynak és a stressznek meg a bizonytalanságnak igen nagy szerepe volt. Három nap alatt nem történt semmi, csak a CTG pittyegett, az infúzió meg csöpögött, és én továbbra sem tudtam, mi lesz velem, és odabent mi történik a kicsivel. A harmadik napon áttettek az osztályra. Ültem a folyosón, és azt vártam köntösben, hogy felszabaduljon egy ágy, a nővérke ráérjen, és végre információhoz juthassak arról, mi is az, ami majd várható.
Közben felhívott Ön! El sem tudja képzelni mennyire örültem a hívásának! Röviden elmondtam, mi történt, és azt, hogy napi egy tasak infúzióért én nem akarok itt maradni, ennek semmi értelme nincsen. Nincs orvosom, senki nem kommunikál velem érdemben, majd bejárok azokért az infúziókért. Soha, de soha nem fogom elfelejteni, amit ekkor mondott!
Azt a gyereket ki kell venni, mert meg fog halni!
Emlékszem, ettől a mondattól levegőt sem tudtam venni, csak úgy záporoztak a kérdéseim! Mi a baj? Miért kell kivenni? Miért nem kap elegendő tápanyagot? Mit tud Ön ott, amit én itt nem? Mi történik majd velünk, és mikor? Ugye nem emlékszik rá, mit válaszolt? Én sajnos igen! „Drága! Hétfőn majd beszaladok magához.” Hétfőn? Az még majdnem három nap! Mi lesz addig velünk? Önnek van három gyereke. Felelős, nagy tudású édesapa. Mondja, hogy tudott ilyet kimondani? Az Ön felesége mit érzett volna egy ilyen mondattól? Ön persze hétfőn nem jött, és soha, de soha többet nem is hívott.
Tudja, ha azt mondta volna, nem tehet értem semmit már, megértem, hiszen ez egy másik intézmény. Ha azt mondta volna, nem tudja, mi történik velem, Önnel sem kommunikálnak, tudomásul veszem. De tudva azt, hogy Önnek a magánrendelőjében van olyan kollégája, aki itt dolgozik, egyszerűen fel nem foghattam, miért nem áll elő valamilyen ötlettel, hiszen én bíztam Önben, és minden utasítását követtem! Ha csak annyit mondott volna, keresse XY-t, ő majd segít, ez is valami lett volna, legalábbis több a semminél. Ha azt mondja, fogadjak fel valakit az Ön javaslatára, vakon megteszem, és még csak azt sem kérdezem meg, menyibe kerül majd ez nekem.
Ha bármi olyat mond, ami csak egy szalmaszálnyi biztonságot, előremutató utat jelent, elképesztően sokat jelentett volna nekem ott és akkor.
Ha el tudom kerülni azt, hogy ismeretlen nővérek és orvosok nyakában sírjak, és nap nap után vadidegenek turkáljanak bennem hümmögve, de nem kommunikálva, maga lett volna a megváltás. Ám nem történt semmi hasonló sem. Ön eltűnt az életemből, és természetesen nem jött be hozzám. Az infúzió lefolyt minden áldott nap, a baba továbbra is odabent volt, és én egyetlen árva kérdésemre sem kaptam választ. Kedd reggel már nagyon rosszul voltam. Mindenem fájt, a levegővétel is fájdalmat okozott. Beszélni szinte egyáltalán nem tudtam. A folyosón egy sosem látott orvos megkérdezte, hogy vagyok, de ekkor már csak faltól falig támolyogtam. Mondtam, hogy nagyon rosszul vagyok, és most elmegyek a nővérhez, és addig nem tágítok, míg valaki valamit nem csinál. A nővért persze sehol nem találtam.
Mire a szobámba visszaértem, már csak abban reménykedtem, hogy tényleg meghalok, mert tovább ezt a fájdalmat a bizonytalansággal nem tudom elviselni. Kisvártatva aztán előkerült egy nővér, és még le is tolt, amiért az orvosnak panaszkodtam. Ekkor már minden teljesen mindegy volt. Összeomlottam testileg és lelkileg is teljesen.
Ekkor, az ötödik napon aztán felmerült, hogy meg kéne nézni a vérképemet és talán a vizeletemet is. Az eredmények megérkezése aztán újabb őrületes felfordulást okozott. Futtában közölték velem, azonnal műtő, dupla életmentés, ha még lehetséges egyáltalán, terhességi toxémia és HELLP szindróma! A gyerekem apját sem volt már idő megvárni. Éppen csak egy telefonra futotta, hogy a kicsi nevét véglegesítsük. Mert ha kikerül belőlem, ha élve marad, ha nem, akkor is kell, hogy legyen neve. És elnyelt a műtő. és ismét vadidegenek vettek körül. és továbbra is csak a rettegés volt minden pillanat! Hogy lesz ember a gyerekemből, akinek a 31. héten meg kell születnie?!
Képünk illusztráció
Aztán továbbra is a rettegés maradt, a csalódottság, a depresszió, a félelem a kísérőm ott, az intenzíven. Ott, ahol irgalmatlan nagy szükségem lett volt Önre! Minden álmom széttörött egyetlen hét alatt! Tényleg bíztam, elképesztően hittem Önben és a tudásában! Az Ön kezébe tettem mindent, és cserben hagyott! 220 400 forintot hagytam a rendelőjében alig 5 hónap leforgása alatt. És miért? Mert azt hittem, tényleg számíthatok Önre! Elhittem, hogy Önnél valóban a beteg az első, ahogyan az a névjegykártyán is szerepel. 5 hónapon át építettem a kapcsolatot, 5 hónapon át fizettem azért, hogy biztonságban tudjam magamat és a gyermekemet! Mit kaptam cserébe? Semmit! Illetve csupa olyan dolgot, ami csak fájdalmat okozott, és csalódottságot. Csupa olyanért fizettem, amiből semmi nem lett. A mondata pedig, hogy a „gyerek így meg fog halni”, no ez az, amit egyszerűen nem lehet kimondani egy leendő anyának telefonba! Köszönöm, hogy időt szánt levelem elolvasására, és őszintén bízom benne, soha, de soha többet nem hagy egyetlen anyukát sem hasonló helyzetben, válaszlevelét nagyon várom!
Üdvözlettel,
Egy volt páciense
