Minden délutánunk és minden hétvégénk csak a miénk volt. Jutott időnk magunkra, amennyit csak akartunk, de jutott időnk egymásra is. Aztán amikor szülők lettünk, az első három hónap igazán megdöbbentett bennünket.
Sok mindenre fel voltunk készülve, de arra nem, hogy teljesen megszűnik a magánéletünk.
Márpedig egy újszülött minden pillanatát akarja az édesanyának, és ha éppen nem neki, akkor ideiglenesen az édesapjáé is jó lesz. Nem panaszkodásképpen mondom, hiszen semmi sem jobb egy tejillatú kisbabánál, de azért az első három hónap nagyon kemény meglepetés volt mindkettőnknek. Alig hagytuk el a lakást, egész nap otthon voltunk, úgy éreztük, soha nem lehetünk már azok, akik a gyerek megszületése előtt voltunk.
És ez persze igaz is, és már nem is szeretnék az lenni, de akkor kicsit meglepett ez a gyors váltás, ahogy Eszterből anyukává változtam, és úgy éreztem, Eszter már nem is leszek többé. Anyukának hívott majdnem mindenki, akivel kapcsolatban voltam, vagyis a védőnő és a gyerekorvos. A férjem és a szüleim szerencsére még emlékeztek a nevemre, de velük is csak anyukás dolgokról beszélgettem leginkább.
Így van ez jól, hiszen anyává és apával válni nemcsak biológiailag szükséges, hanem érzelmileg is, márpedig ehhez egy bizonyos időre azért szükség van.
Emlékszem, az első időkben csak nyitott ajtónál tudtam pisilni a vécén, annyira féltem, hogy mi történik az alatt a 30 másodperc alatt, amíg nem tarthatom szemmel a fiamat, illetve alig vártam, hogy este hazaérjen a férjem, és elmehessek zuhanyozni, mert amikor egyedül voltam otthon, ezt nem mertem megtenni még akkor sem, ha gyerek éppen aludt. Közel három hónap telt el, amíg először észrevettem, hogy már nemcsak a szülés előtti személyem hiányzik, hanem a férjem is.
Szerencsére édesanyám felajánlotta, hogy bármikor vigyáz az unokájára, menjünk csak el moziba és vacsorázni, igazán ránk fér. Megfogadtuk a tanácsát, és nemcsak vacsorázni, majd moziba, hanem sétálni is elmentünk. Nagyon készültem, azt hittem, hogy csupa felnőtt dologról beszélgettünk majd, olyasmikről, hogy mi történt a férjem munkahelyén, vagy mi újság a politikában, esetleg hogy milyen új ruhát kéne venni nekem végre, esetleg könyvekről, amit nem olvastam, vagy filmekről, amiket nem láttam, vagy bármi másról, ami nem pelenka, szoptatás, büfiztetés és fürdetés, de mindkettőnk legnagyobb megrökönyödésére csak a kisfiunkról esett szó, és ha már akkor léteztek volna kamerás mobiltelefonok, tuti, hogy fotókat nézegetünk a gyerekről. Így séta végén alig vártuk, hogy gyorsan bevágjuk magunkat az autóba, és meg se álljunk anyukám házáig.
A gyereknek bezzeg eszébe se jutottunk, olyan jól elvolt a mamával (Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash)
A gyereknek bezzeg eszébe se jutottunk, olyan jól elvolt a mamával.
Szerencsére azért ezek a felnőtt alkalmak egyre gyakoribbak lettek, és kéthetente éltünk a felajánlott miniszabadságok lehetőségével. Néha már olyanokat is megengedtük magunknak, hogy késő este vittük ki a gyereket anyuhoz, és csak másnap korán reggel mentünk érte. Volt egy teljes éjszakánk kettesben, és akár sötétedés után az utcán lehettünk. Ez olyan különleges érzés volt! Olyan, mint amikor tiniként először maradhattam ki éjszakára. Felnőttnek éreztem magam. Elég hamar rájöttünk arra, hogy nekünk bizony egymásra is szükségünk van, muszáj kettesben lennünk néha gyerek nélkül is, és csak egymással foglalkozni.
Ha jó édesanyja akartam lenni a gyerekemnek, akkor jóban kellett lennem önmagammal is és a férjemmel is. A házaséletünknek se tett persze rosszat, amikor két napig kettesben lehettünk, és senki nem aludt köztünk az ágyban harmadikként, nem jelent meg az éjszaka kellős közepén, hogy szomjas, vagy hogy hintázni szeretne. Mindig nagy tervekkel vágtunk neki ezeknek az alkalmaknak, de leggyakrabban mégis csak egyszerűen ültünk a kanapén egy pohár borral a kezünkben, és csak hallgattuk a csendet. Micsoda ajándék volt a csend! Pizzát rendeltünk, és éjszaka sétáltunk a városban, igyekeztünk nem a gyerekről beszélgetni.
Ahogy telt az idő, ez egyre könnyebben ment egyébként.
Nem tudom, mihez kezdtünk volna a nagyszülők segítsége nélkül, de az biztos, hogy mi sok szempontból szerencsések voltunk. Amíg én gyesen voltam otthon, a férjem nem egy tipikus kilenctől ötig tartó munkahelyen dolgozott, így hetente egyszer ebédidőben is haza tudott ugrani. Ezek a közös ebédek nagyon sokat számítottak nekem. Úgy időzítettük, hogy mindig alvásidőben érkezett, így volt egy egész óránk halkan beszélgetni egymással.
Ilyenkor tényleg oda tudtam figyelni a férjemre, ő is elmondhatta, mi történik vele egész héten a munkahelyén, és én is mesélhettem neki olyan dolgokról, amik nem a gyerekkel kapcsolatosak. Megtehettük ezt este, fektetés után is, de akkor már sokszor vagy egyikünk, vagy másikunk aludt be az esti mese végére. A hét többi napján különben is, semmi másról nem beszéltünk, és semmi más körül nem forgott az életünk, mint a kisfiunk.
Nem tudom, mikor ideális először a nagyszülőkre hagyni éjszaka az unokát, de a játszótéren ez rendszeres téma volt az anyukákkal.
Voltunk mi, akit a többiek nagyon szerencsésnek gondoltak, amiért a nagymamák alig várták, hogy átvehessék az altatást, és voltak ők, akik szerencsétlennek nevezték magukat, amiért a nagyszülők vagy nem akartak segíteni, vagy messze éltek és nem tudtak. Aztán volt a harmadik társaság, aki azt gondolta, hogy még korai egyedül hagyni éjszakára gyereket, és hiába mondtuk nekik, hogy a gyerek nem egyedül lenne éjjel, hiszen ott van mellette a nagymama, ragaszkodtak hozzá, hogy az ő gyerekük még nem érett az elválásra.
Furcsa volt nekem ez az elválás szó, mert soha nem is gondoltam ezeket a pár órás, később maximum kétnapos alkalmakat olyan hosszúnak, hogy bármelyikünk életében törést okozzon, de nyilván se a gyerekek, se a szülők nem egyformák, van, ahol hamarabb eljöhet egy ilyen alkalom, és van, ahol később. Nálunk szerencsére mindenki boldog volt, a nagyi végezhette a nagyik feladatát, vagyis szétkényeztethette az unokáját, az unoka fürödhetett a kényeztetésben, mi pedig házaspárként kapcsolódhattunk ki a férjemmel.
Így amikor a fiunk nagycsoportos lett, azzal leptek meg minket a nagyszülők, hogy elvitték az unokájukat egy hétre nyaralni, és mi is elutazhattunk kettesben.
A fiam azóta is az egyik legszebb nyári élményeként emlegeti ezt a közös nyaralást a nagyszülőkkel. Fogalmam sincs, hogy régen, amikor több generáció élt együtt, volt-e magánéletük az embereknek. Volt igény rá? Az biztos, hogy a nagyszülők besegítettek a gyereknevelésbe, de valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy romantikus sétákat tettek volna a szülők a szántóföldön.
Az viszont biztos, hogy a huszonegyedik században igenis jár a szülőknek pár nap szabadság! A gyereknevelés is munka, ami alól muszáj kikapcsolódni néha, hogy utána még jobban tudjuk folytatni. Mindenki jó szülő szeretne lenni. Ne gondoljuk, hogy a szülőségbe nem lehet belefáradni! Ha család híján nem megy másképp, fogjunk össze baráti családokkal, és egy-egy estére vállaljuk át egymás gyerekeit. Töltődjünk fel, hogy kicsit kívülről láthassuk saját magunkat, a problémáinkat vagy éppen a problémamentes, csodálatos életünket!
