Gruber és a férje nem tervezték a ötödik gyereket, meglepetésbabaként érkezik, akinek persze örülnek, és nagyon várják. Azt hitték, hogy majd a környezetük is osztozik velük az örömükben, de keservesen csalódniuk kellett.
Az ötödik hónap elején már eléggé meglátszott a hasamon a terhesség, ekkor mentem el a lányommal egy kis anya-lánya programra egy szépségszalonba. Amíg a körmünket festették, egy velem egykorú nő kérdezett rá, hogy a második gyerekemmel vagyok-e terhes. Amikor válaszoltam, hogy az ötödik van a hasamban, akkor hirtelen elsápadt, és azt mondta: »Nos, nekem egy gyerekem van, aki tökéletes. Én tudom, mikor kell megállni.«
Gruber elbeszélése szerint ez volt az első olyan eset, amikor szembesülnie kellett a terhessége miatt az emberek ítélkezésével. Úgy érezte, mintha magyarázkodnia kellene azért, hogy hány gyereket vállal. De mégis kinek mi köze hozzá, hogy Bryce Gubernek épp öt vagy húsz gyereke van?
Azért vállalok ennyi gyereket, mert szeretem őket. Minden babámat áldásnak érzem, nem bírom, amikor olyanokat mondanak az emberek, hogy potyogtatom a gyerekeket. A megalázó megjegyzések helyett inkább tisztelnünk kellene egymást szülőként, mert mind kemény munkát végzünk, akárhány gyerekünk van.
Az anyuka legnagyobb álma az, hogy amikor öreg lesz, legalább 100 dédunoka veszi majd körül. Tudja, hogy sokan elítélik és kinevetik azért, hogy ilyen sok gyereke van, de már nem törődik vele, mert a saját útját kell járnia, és nem foglalkozhat folyton azzal, hogy ehhez mit szólnak mások.
Valószínűleg így is, úgy is ítélkezni fognak az emberek. De most már legalább tudják, hogy én döntök a saját életemről, és remélem, hogy eljutunk majd odáig, hogy tiszteletben tudjuk tartani egymás döntéseit. Én biztos nem fogok senki felett ítélkezni, akár van gyereke, akár nincs.