Amíg a kávémat szürcsölve várakoztam, kihallgattam a szomszédos asztalnál ülőket. Sajnos nem tehettem mást, tíz centire beszélgettek tőlem, és ha olvastam is közben, azért csak hallottam, amiről szó esett. A hölgy épp arról mesélt a barátnőjének, hogy neki azért lett csak egy gyereke, mert azt ez egyet nagyon szerette, és nemcsak elképzelni nem tudta, hogy a másodikat is ennyire szeretné, hanem egyenesen biztos volt benne, hogy a következő gyerekének nem jutna már szeretet.
Én egyke voltam, és egész gyerekkoromban egy testvérről álmodoztam. Sajnos édesanyám többször is elvetélt, így tényleg egyedül nőttem fel.
Kitalált testvéreim viszont legalább tízen voltak. Az oviban kezdtem az álmodozást arról, hogy anyukám kisbabát vár. El is újságoltam az összes óvónőnek és dadusnak, akik mind velem örültek a remek hírnek. Pár hét után, amikor „megszületett” a kistesóm, elmeséltem, hogy sajnos egész éjjel nem alszunk, mert a kisbaba mindig sír. Ekkor már lebuktam, ugyanis látták a vékony anyukámat reggel és délután is, ahogy értem jött, nyoma sem volt két hét alatt lezajló villámterhességnek. Meg is kérdezték, hogy mi lehet a mesemondás oka, és anyu elárulta, hogy minden vágyam egy kistesó.
Később kaptam valakitől egy aprócska, maximum félcentis műanyag, fröccsöntött újszülöttet, amit a markomban tartottam egész nap, és a csoportom felével elhitettem, hogy egy sejtecske van a kezemben, nem adhatom oda senkinek, mert akkor meghal, de ő lesz majd a tesóm, ha kifejlődik, csak ma elhoztam otthonról. Az iskolában már amolyan képzeletbeli barát-testvéreim voltak, hol nővéreim, hol bátyáim, ha éppen megerősítésre, támaszra vagy segítségre lett volna szükségem, hol húgaim és öcséim, amikor túlbuzgott bennem a felelősségtudat.
Képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Joel Overbeck
Akkor viszont még mindig ovis voltam, amikor teljesen véletlenül meghallottam a szüleim éjszakai beszélgetését, amiből kiderült, hogy anyu tényleg terhes.
Annyira boldog voltam, hogy másnapra a szigorú tiltás ellenére is elmeséltem mindenkinek, aki szembejött velem, hogy nyolc és fél hónap múlva kistesóm születik. Sajnos nem így történt, és én annyira, de annyira haragudtam a szüleimre, hogy hónapokig sírva aludtam el, és nem értettem, miért tették ezt velem. Azt egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy nekik milyen rossz lehetett ez, ötévesen, úgy tűnik, inkább a saját bánatommal törődtem.
Amikor iskolában a nagyok el akarták venni a pattogós cukrunkat, kapásból befenyegettem őket a nagy és erős bátyámmal, aki minden délután a kapuban vár, és együtt megyünk haza. Ekkoriban a képzeletbeli nővérem csodás pörgős szoknyákat varrt nekem, később pedig személyesen kérte fel őt a Boney M. arra, hogy velük énekeljen, ahova természetesen engem is meghívtak. De leginkább a hétköznapokon hiányzott egy testvér. Amikor anyu főzött, és nem volt kivel kártyáznom, vagy nyáron, amikor untam a nagyszüleimet, és nem értettem, miért nem akarnak lecsúszni velem a vízi csúszdán.
Egyedül azt nem bántam, hogy a szobámon nem kell osztoznom, mint a barátnőimnek.
Aztán tizenöt éves korom körül már nem hiányzott a testvér, legalábbis nem jutott eszembe. Egészen addig, amíg már felnőtt koromban egyszer belegondoltam a szüleim halandóságába. Akkor annyira megrémültem, hogy egy testvér nélkül kell majd eltemetnem a szüleimet, hogy gyorsan én is feladtam az egygyerekes családmodellt, amit elterveztünk magunknak, és megszületett a lányom is, ami miatt a fiam egy kicsit talán még mindig meg van sértődve. Ő nagyon jól elvolt egyedül, egyáltalán nem vágyott testvérre. Persze hat év alatt beleszokott a helyzetbe, meg is szerette a húgát, de hogy soha nem nyúzott kistesóért, az biztos.
Azt a furcsa érzést, hogy az anyai szeretet nem osztódik, hanem felszorzódik a gyerekek számával, én is csak akkor tanultam meg. Bevallom, bennem is volt némi kétely, de azért hajlottam rá, hogy ha másoknak is megy egynél több gyerek szeretete, akkor nekem is fog. Tegnap nagyon aranyosat mondott a barátnőm kislánya: anya, neked pont annyi gyereked van, amennyit szeretsz! Végül is ez a lényeg, de az biztos, hogy egykének lenni nem mindig jó.
