Sosem felejtem el, amikor szüleim boldogan újságolták: lesz egy kistesónk. Tízéves voltam, és még a gondolattól is irtóztam. Másfél évvel idősebb nővéremmel össze voltunk nőve, akár a sziámi ikrek, valahogy úgy éreztem: így kerek minden. Mire végre megbarátkoztam a gondolattal, hogy lesz egy kisöcsém, kiderült, hogy újabb lánnyal bővül a családunk. Erről ennyit – gondoltam akkor, mégis mikor először a kezembe adták azt a csöpp babát, a világ legboldogabb tízévesének éreztem magam.
Ő volt Neszta, a tejfölszőke húgom, akit születése után úgy gardíroztam, mintha egyenesen nekem pottyantotta volna a gólya. Négyéves volt, amikor újabb húgit kaptunk, így sokszor elvittem a csellóórámra, velem volt a zenekari próbákon, hoztam-vittem, mentem érte az oviba, hogy anyukánk egy kis levegőhöz jusson másik kishúgommal, Zsannával. Sosem volt gond, hogy Nesztát a „nyakamba varrták”, nem is lett volna kötelező ilyen sokat foglalkoznom vele, ám én mégis imádtam, hogy kamaszként ekkora felelősséget kaptam. Jó fej gyerek volt, mindig partner mindenben, és szép lassan összenőttünk, mint borsó meg a héja.
Aztán én felnőtt lettem, ő pedig kamasz. Te jó ég, de még milyen kamasz! Elviselhetetlen.
Sértődékeny, szájhúzogatós, már-már idegesítő, aki hozta az ilyen korú lányok minden nyűgjét. Ez is elmúlt. Egyszer csak anya lettem, Neszta pedig céltudatos gimnazista. Majd háromszoros anya lettem, ő pedig felelősségteljes, gyönyörű fiatal nő, aki gyakorlatilag ötössel végzi a jogi egyetemet. Aki a férjemen kívül a legtöbbet segít nekem. Rá mindig számíthatok, és az évek során a többi testvéremmel együtt a legjobb barátom lett. Neszta a legeslegjobb.
Csak tíz év van közöttünk, mégis tud újat mondani, én pedig igyekszem jó példával elől járni. Sokat viccelődünk azon, hogy jól nézzen meg engem, mert tíz év múlva neki is ennyi ránca lesz, az ő haja is elkezd majd őszülni. Jó ránézni, mert valahogy hozzátartozik a fiatalságomhoz, rengeteg dologban hasonlít rám – persze én nem voltam ennyire okos meg szép. 33 évesen én is sokszor mondom, hogy „na, ezek a mai fiatalok, ez már nem az én világom”, mégis a húgom élő példa arra, hogy igenis sok olyan tizen-huszonéves él körülöttünk, akit bátran elismerhetünk. Büszke vagyok rá, és bízom benne, hogy ő is ugyanúgy tekint rám, mint én rá. Most összeszedtük nektek egymástól függetlenül, mit tanultunk az évek során a másiktól. Az egyetemista lány a családanyától, a harmincas a húszastól. Íme!
Rella és Neszta
Neszta, 23 éves joghallgató
„Az első és legfontosabb dolog, amit a 10 évvel idősebb nővéremtől tanultam, igazán bagatell, mégis sok mindenről szól. Akárhányszor Relláéknál vagyok, mindig a kávéját keresi. Hosszas kutakodás után hol a gardróbjában, hol pedig valamelyik gyerekszoba polcán találom meg. Anyaként neki mindennél fontosabbak a gyerekei, mindig saját maga elé helyezi őket. Még a kávéja elé is. Sokszor beszélgetünk arról, hogy elengedhetetlen mindennap tudatni velük: mennyire fontosak nekünk.
Ne csak arra koncentráljunk szülőként, hogy tiszta legyen a tornazsák tartalma, és mindennap egyenek zöldséget, hanem tudatosan foglalkozzunk a lelkükkel is: beszélgessünk velük, bújjunk össze minden este, és játsszunk közösen jó sokat. Ugyanakkor azt is tőle tanultam, hogy az anyaság nem mindig leányálom, igenis nehéz feladat megbirkózni három kisgyerekkel.
Ha egyszer majd nekem is lesz gyerekem, remélem, olyan családi légkörben sikerül felnőnie, mint Rella hármasa.
Sokszor nehéz az élet még akkor is, ha nem történnek velünk tragédiák. Ez természetes. Nem mindig nekünk áll a zászló, de unos-untalan fel kell állni a padlóról, és saját malmunkra kell hajtani a vizet. Láttam már kiborulni a nővéremet, de azt is láttam, hogy aztán mindig megrázza magát, és ahelyett, hogy belesüppedne az önsajnálatba, átértékeli a dolgot, és máris a szebben és a jobban munkálkodik.
Megtanított arra, hogy elalvás előtt – bármilyen rossz napom volt – keressek legalább egy jó dolgot, mert ez segít a pozitív gondolkodásban, és erőt meríthetünk belőle. Ez pedig egy igen értékes tulajdonság, amin nekem még dolgoznom kell.
Neszta és a gyerekek
Nagyon csinos anyuka, pedig nem költ magára százezreket. Sőt ha együtt vásárolunk, ahelyett, hogy frissítené a ruhatárát, a gyerekeinek vesz egy-két új dolgot. Egyelőre nekem ez csak nehézkesen megy, de igyekszem megtanulni tőle, hogy bizony fillérekből is lehet jól kinézni: az én farmerem árán képes egy komplett szettet összeállítani magának, ami igazán passzol a személyiségéhez. Divatos, mégsem tucat.
Azt hiszem, ő az egyetlen, akitől elfogadom azt az elcsépelt mondatot, hogy tíz évvel tapasztaltabb, tíz évvel többet élt, mint én.
Nehéz és hosszú folyamat, de el kell engedni azokat az embereket, akik nem foglalkoznak velünk úgy, ahogyan mi velük. Huszonévesen ebből még nem vizsgáznék jelesre, de tart még a szeminárium, és remélem, tíz év múlva könnyebben megy majd szelektálnom a körülöttem élő embereket. Azokkal kell törődni, akiktől tényleg csak kapunk, nekik kell viszontadni, és nem görcsölni azon, aki csak elvesz belőlünk.
Szerintem neki is vannak még hézagok e téren, de az biztos, hogy annyit mondogatta, hogy bízzak saját magamban, mert képes vagyok elérni a céljaim, hogy elhittem.
És nemcsak arra tanított, hogy üres mantrák mentén cselekedjek, hanem arra is, hogy igenis mindig tegyem meg a tőlem telhető legtöbbet. Aztán a többi jön magától. Ez a vizsgaidőszakban különösen jól jön, de az élet többi területén is sokszor eszembe jutnak ezek a mondatai.”
Rella és Neszta
Rella, 33 éves édesanya
Mindig tudtam, mit szeretnék elérni, mégis Neszta volt az, aki megtanított a tudatosságra. Bár ennyire kristálytiszta elképzeléseim lettek volna az érettségi után vagy az egyetem alatt! Kigondolja, aztán abban a pillanatban meg is valósítja az álmait.
Hogy őszinte legyek, nem hittem, hogy felveszik a jogi egyetemre, és hogy ilyen prímán helyt áll. De karakánsága és magabiztossága őt igazolta. Hitt, mert, cselekedett. Tett érte. Sikerült neki.
Öcsikét akartam? Általa ezt is megkaptam. 16 éves kora óta jár (három éve már együtt él) Barnival, akit valóban úgy tudok szeretni, mintha a fiútestvérem lenne. Hogy mi lesz kettejük sorsa, azt nem tudom, de eddig eléggé tündérmesés a sztorijuk. Nem mellesleg ők ketten bármikor szívesen vigyáznak három óvodás korú gyerekemre, ha úgy adódik. Nyugodt szívvel rájuk is merem bízni legféltettebb kincseim, ügyesen boldogulnak velük. Egészen különös, hogy fiatal koruk ellenére sok időt töltünk együtt: közösen nyaralunk, velünk szilvesztereznek, minden héten szervezünk közös programokat. Pedig azt hinné az ember, hogy 23 évesen nem az a hobbid, hogy három kisgyereket gardírozol. Ők ezt ugyanúgy élvezik, mint amikor én vigyáztam az ovis húgaimra.
Szerintem Neszta nagyon szép, és bár nem mindig értek egyet a hosszú körmökkel vagy az aktuális hajdivattal, ő mégis mindig megtalálja azt, ami a legjobban illik hozzá. Mindezt a természetesség határain belül.
Ráadásul nem derogál neki év közben trendi körmökkel szórólapot osztani vagy nyári munkát vállalni.
Rella tesói és anyukája
Ciki, de ha kifogy valami a sminkszettemből, ő az, aki megveszi nekem, évek óta Neszta a „szépségtanácsadóm”. Sokan elsőre rányomják a Barbie-baba bélyeget, ő mégis bebizonyította, hogy megfér egymás mellett a külcsín és a belbecs.
Sosem voltam egy technikai zseni. Még szerencse, hogy a húgom ebben is kiváló. Letölti a szükséges alkalmazást a telefonomra, kérés nélkül megrendeli külföldről az áhított Elza-babát, szinkronizálja a laptopomat a tévével, és megvágja a kedvenc zeneszámomat csengőhangnak. Jártas az Instán, ismeri az aktuális influenszerek munkásságát, és minden problémámra azonnal nyomja a hatályos jogszabályt vagy törvényt A-tól Z-ig.
Képben van, mi zajlik a világban, és tudja a legfrissebb kulturális programokat, legyen az felnőtteknek való kiállítás vagy gyerekkoncert. Azt hiszem, ő az én „indexem”.
Címlaptávolságokon át…
Egy másik generáció, talán egy más világ. Nincs gyereke, nem is akar fiatal anyuka lenni. Tele van tudással, céljai igen szilárdak, és mindig olyan, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna ki. Ki gondolta volna, hogy egyszer egy ilyen nő lesz a legfőbb bizalmasom, erős támaszom? Oly sok mindenben különbözünk: három gyerekem van, mindig is fiatal anyuka szerettem volna lenni. Másoddiploma? Kizárt. Nem hiszem, hogy újra menne nekem. És maximum az Indóház címlapjára kerülhetnék rá nagy jóindulattal, de azt is csak azért, mert a kisfiam betéve ismeri a mozdonyokat. Mégis elszakíthatatlanul erős közöttünk a kötelék. A múltunknak köszönhetően? Hogy egy anyától és egy apától valók vagyunk? Vagy a hasonló természetünk köt össze bennünket? Talán nem is fontos. Vagyunk egymásnak, és ezért mindennap hálás leszek.
