Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a vetélés sokszor annyira korai szakaszban következik be, hogy a nő még tudomást sem szerez arról, hogy új élet fogant, a beágyazódás után nem sokkal ugyanis – a megszokottnál valamivel erősebb menstruációval – befejeződik a terhesség. Mind testileg, mind lelkileg jóval fájdalmasabb és megrázóbb az, ha a babának a várandósság előrehaladottabb szakaszában kell búcsút inteni – az orvosok a 16. hétig tekintik korainak a vetélést, a 17. és 24. hét között megszakadt várandósságot kései vetélésnek nevezik, ezután pedig már koraszülésről beszélnek.
Hanna egymás után kétszer veszített el egy magzatot napra pontosan a 8. héten, Klaudia kislánya pedig – ahogy ő mondja – a szülés várható időpontja előtt egy héttel lett angyalka. Az apró emberkék mindkét családban hatalmas űrt hagytak maguk után, mély sebet ejtve a leendő anyukák és apukák lelkében. Ezúttal arról meséltek, hogyan dolgozták fel (ha feldolgozták egyáltalán) a veszteséget a párjaik.
Így látja a pszichológus
Az, hogy az apukák hogyan reagálnak egy baba elvesztésére, több dologtól függ, így nagy egyéni eltérések lehetnek. Szita Bernadett klinikai szakpszichológus szerint nagyon meghatározó az is, hogy a terhesség melyik szakaszában következik be a vetélés.
„Leggyakrabban azt tapasztalom, hogy a férfiak ilyen esetekben előtérbe helyezik a párjuk testi-lelki egészségét, és elsődleges feladatuknak tekintik, hogy támogatást nyújtsanak a másiknak; kevésbé »engedik meg maguknak«, hogy saját megélésükre, érzéseikre figyeljenek, vagy azt kimutassák” – kezdi a szakértő, akinek kiemelt érdeklődési területei közé tartozik a vetélés, a meddőség, a mesterséges megtermékenyítés, valamint a terhesség, szülés kapcsán jelentkező pszichés problémák kezelése.
Az, hogy egy baba elvesztése mennyire veti vissza a pár kedvét az újabb próbálkozástól, egyénileg eltér, alapvetően azonban nem az a jellemző, hogy feladják. Az emberek legnagyobb részében megvan az a megküzdési képesség, hogy egy ilyen traumatikus élményt feldolgozzanak, és a későbbiekben megújult lelkesedéssel vágjanak bele a gyermekvállalásba.
Szita Bernadett
Egy ilyen szomorú esemény után előfordulhat, hogy a férfiak a legjobb szándék ellenére is nehezebben éreznek rá, mire lehet szüksége a másiknak, és úgymond „külső szemlélőként” nagyfokú tehetetlenséget élnek meg párjuk testi és lelki szenvedését látva. Nem véletlen, hogy a pszichológustól is azt kérdezik leggyakrabban a férfiak, hogy hogyan tudnának jobban, hatékonyabban segíteni a párjuknak ebben a helyzetben.
„Mint minden kritikus élethelyzet, egy vetélés is próbára teheti egy kapcsolat szilárdságát, így ha korábban is voltak problémák, azok kiéleződhetnek, de jobban össze is kovácsolhatja a párokat, hiszen jelentős érzelmi egymásra hangolódást igényel a veszteség feldolgozása.
Azzal kapcsolatban, hogy a férfiak miként teszik túl magukat a történteken, nem lehet általánosítani, hiszen mindenki a saját megszokott megküzdési mechanizmusával él ilyen helyzetekben is.
Részben biológiai, részben szocializációs okokból a férfiakra kevésbé jellemző a »panaszkodás«, az érzelmek, problémák megosztása.
Szerencsésebb esetben a párjuknak meg tudnak nyílni e téren is, de van, amikor inkább figyelemelterelés, például a munkába temetkezés szokott történni. Sokan magukba zárkóznak, és csak a feszültség, fokozódó irritabilitás árulkodik arról, mennyire nehezen is élik meg a történteket” – foglalja össze Szita Bernadett .
Fontos kérdés, hogy mi segíthet a férfiaknak a vetélés után, amire a szakértő több megoldással válaszolt, melyek természetesen a nőknek is segíthetnek a lelki sebek begyógyításában.
„Mindenekelőtt próbáljanak meg olyan elfogadóak és türelmesek lenni magukkal szemben is, mint amilyenek például egy barátjukkal lennének hasonló esetben. Egy veszteség feldolgozásához mindig idő kell, és az első hetekre jelentős érzelmi ingadozások vagy befelé fordulás lehet jellemző.
Fontos odafigyelni ugyanakkor arra, hogy a társas támogatásban rejlő potenciálokat ilyenkor kihasználják az érintettek, és ha lehetőség van rá, meg tudják osztani a fájdalmukat olyanokkal, akikkel bizalmi kapcsolatban állnak.
Hosszabb távon pedig nem szerencsés, ha tudatosan próbálják elkerülni az olyan ingereket, mint a terhes nők, kisgyerekek közelsége, habár eleinte ez nyilván felkavaró lehet.”
Fotó: istock
„Nem kell kétségbeesni, lesz majd másik!”
Hannának tavalyelőtt volt egy vetélése, a 8. héten. Egy évvel ezelőtt méhen kívüli terhesség miatt kellett sürgősen műtőasztalra feküdnie, várandósságának ismét a 8. hetében.
„Az elsőnél vérezni kezdtem, bementünk a kórházba, megállapították, hogy elhalt a terhesség, és másnap meg is műtöttek. A méhen kívüli terhességem tényének megállapítása másfél napba telt, hiába rohantunk a sürgősségire.
Délelőtt érkeztünk, a nőgyógyászatra azonban csak este hat után utaltak be, ultrahangot pedig csak másnap végeztek. Addigra már komoly fájdalmaim voltak, de hiába szóltam, három orvos is azt mondta, hogy úgy és ott nem fájhat, ahogy én mondom…
Az ultrahangon aztán kiderült, hogy nemcsak a méhemben, de már a gyomromban is vér volt, így azonnal vittek a műtőbe. Az egyik petevezetékemet el is kellett távolítani” – emlékszik vissza Hanna, aki az első vetélését is borzasztóan élte meg, a második azonban ezen is túltett.
„Attól féltem, hogy nem csak két babát veszítettem el, hanem a lehetőséget is, hogy valaha gyerekem szülessen. Lelkileg lassan és nehezen épültem fel, hetekig üresnek éreztem magam, és azt hittem, semminek sem fogok tudni örülni ezután.”
A kérdésre, hogy a kórházban empatikusak voltak-e velük, és hogy a párjához is szóltak-e pár jó szót, Hanna kissé összerezzen:
„Sajnos még velem sem voltak empatikusak, nemhogy a férjemmel. Annyit mondtak »vigasztalásképp«, hogy ilyen előfordul, nem kell kétségbe esni, lesz majd másik” – ami azt illeti, ezekkel a szavakkal nem sikerült lelket önteniük Hannáékba.
Közben Hanna az akkor már óvódás kislányát is elkezdte rettentően félteni, éjjel-nappal csak az járt a fejében, hogy mi lesz, ha vele is történik valami.
„Hiába tudtam már akkor is, hogy túlzottan féltem őt, egyszerűen nem tudtam tenni ellene. A történtek a férjemet is mélyen érintették, bár próbált erős maradni, és előttem nem mutatta a bánatát. Persze az is lehet, hogy én nem láttam a saját fájdalmamtól, ugyanis képtelen voltam vele erről beszélni. De nem csak vele, hanem pár hétig senkivel sem.
Az hozott áttörést, hogy segítséget kértem. Pszichológushoz fordultam. Kellett pár alkalom ahhoz, hogy le tudjak ülni a párommal, és erről beszéljünk. Akkor mondta el, hogy az első alkalommal sokat sírt, és magát hibáztatta, hogy nem vigyázott rám eléggé.
A második alkalommal pedig az rémítette meg, hogy engem elveszíthet. Akkor ugyanis tényleg perceken múlt az életem.
Hanna nem rejti véka alá, hogy rövid távon eltávolodtak egymástól a férjével, de úgy érzi, inkább ő volt az, aki elzárkózott, nem pedig a párja. Idővel aztán megbeszélték, és mindketten úgy érzik, hogy sikeresen túl vannak ezen a nehézségen. Hanna újra babát vár, és már jócskán túlhaladt a számára kritikus 8. héten.
„Én a szakmai segítségnek köszönhetem azt, hogy fel tudtam dolgozni a veszteséget, a párom pedig annak, hogy nyitottam felé, és beszéltem vele az érzéseimről. Akik most vannak ilyen helyzetben, azoknak csak azt tanácsolom, hogy ne féljenek szakemberhez fordulni, mert egyáltalán nem a gyengeség jele, ha egy pár önállóan nem tud túllépni egy ilyen megpróbáltatáson.”
„A párom soha, senkinek nem beszél Jázminkáról”
Klaudia kislánya, Jázmin márciusban ünnepelte volna második születésnapját. Az egész szimpla haskeményedéssel kezdődött, aminek Klaudia még örült is, hiszen csak egy hete volt hátra a szülés várható időpontjáig, és abban bízott, hogy hamarosan a kezében tarthatja a babáját.
„Estére 15-10-8 perces fájásaim voltak, de nem volt annyira vészes, szinte abba is maradt. Reggel ismét kezdődtek, nekem pedig nagyon rossz érzésem támadt, mert nem éreztem mozogni a picit. A párommal azonnal bementünk a kórházba. Elvittek NST-re, ahol sajnos nem találtak szívhangot.
Rögtön továbbküldtek ultrahangra, ahol már anélkül tudtam, hogy baj van, hogy az orvos bármit mondott volna. Legalább 10 percig vizsgált anélkül, hogy egy szót szólt volna, belőlem pedig kitört a zokogás.
Ekkor ő is kimondta, hogy hiába kereste a kislányunk szívhangját. Még aznap megcsászároztak, 3250 grammal és 49 centivel megszületett a kisbabánk, Jázmin, aki sajnos nem élt.
A halva születés oka a köldökzsinóron keletkezett csomó volt” – idézi fel a fájdalmas emlékeket Klaudia, aki teljesen összetört lelkileg.
Ráadásul testileg is számos megpróbáltatás várt rá: nehezen viselte a császár utáni fájdalmakat, és a vártnál lassabban gyógyult, hiszen egész nap csak feküdt és sírt.
„Hiába tudtam, hogy össze kell szednem magam, mert otthon vár a 2 éves kislányom, teljesen magamba zuhantam. Nekem nem volt kihez felkelnem, s ahogy hallottam az újszülöttek sírását, még a tejem is megindult, amire gyógyszert adtak, hogy elapasszák.
Klaudia és kislánya, Bianka
Jázminka elvesztése szinte tabu köztünk a párommal. Őt is nagyon megviselte, ráadásul rá várt az egyik legnehezebb feladat, amíg én kórházban voltam. Neki kellett szétszednie a babaágyat, és mindent visszapakolni a helyére, mintha ott sem lett volna, ezzel is az én fájdalmamat próbálta enyhíteni.
Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy Klaudia párja alapból nehezen beszél az érzéseiről, így ezúttal is inkább magában tartott mindent. Még a kórházban felajánlottak egy pszichológust, és mindenki együttérző volt vele, az apukára azonban inkább kívülállóként tekintettek, pedig őt is ugyanúgy megviselték a történtek, még ha nem is mutatta, és a pszichológus segítsége bizony nála is elkelt volna.
A környezetük is hasonlóképp reagált, mikor híre ment a tragédiának: mindkettőjüknek részvétet nyilvánítottak, de inkább Klaudiát vették célba, és őt kérdezgették arról, hogy mi és hogyan történt.
Rebeka és Bianka
„Jázmin elvesztése erősebbé tette a kapcsolatunkat a párommal, sokáig vigasztalgattuk egymást, és mindig ott voltunk a másiknak, ha mélypontra került. A baba örök közös emlékünk, ami életünk végéig összeköt. A folytatáshoz leginkább a kislányunk, Rebeka adott erőt, aki otthon várt rám. Ha másért nem, miatta muszáj volt erősnek lennünk, hiszen ő itt volt nekünk. Ettől függetlenül persze nagyon rossz volt, folyton hiányosnak éreztem az életünket, és vágytam egy másik babára. Nem is kellett sokáig várnunk, és újra várandós lettem, kislányunk, Bianka 2018 nyarán született – ő a mi kis csodánk a veszteség után. Így valamivel könnyebb volt feldolgozni Jázmin elvesztését, de azt hiszem, elfogadni, megérteni sosem fogjuk. Nincs olyan nap, hogy ne jusson eszünkbe, és ez életünk végéig így lesz.
Szörnyű, kimondhatatlanul fájdalmas elveszíteni egy gyermeket, és bár akkor ezt nehéz elhinni, az idő múlásával kicsit jobb lesz. A párom is úgy gondolja, hogy nagyon szerencsések vagyunk, hogy született még egy gyermekünk.
Ne féljünk beszélni az érzéseinkről sem, nekem leginkább ez segített a feldolgozásban. Eleinte nehéz volt, de sok embernek, főleg anyukáknak tudtam kiönteni a lelkemet. Idővel tényleg jobb lett, és most már könnyen beszélek a mi kis angyalkánkról.”
