Néha úgy tűnhet, nincs is olyan óvoda Magyarországon, ahol ne lenne létszámhiány, ne keresnének éppen dadust vagy óvónőt, ugyanis rengetegen mennek nyugdíjba, a fiatalok pedig sajnos nem jelentkeznek a felszabaduló állásokra. Tipikus történet Rékáé, akit Északkelet-Magyarországról csábított el egy autógyártó cég az ország nyugati felébe dolgozni, pontosan háromszoros bérért, plusz cafetéria. Réka ráadásul fejlesztőpedagógus is, ezért legszívesebben lasszóval fogná be minden oktatási intézmény, de még így sem éri meg neki a szakmájában maradni. Pár évig győzött a hivatástudata, a pedagógia és a gyerekek iránti szeretete, de mostanra eljutott oda, hogy a saját érdekeit is néznie kell. Egy évtizede még azt gondolta, önző dolog lenne szakmát váltani, mára elengedte ezt az érzést.
„Nagyon el vagyok keseredve!”
Éva, aki két óvodás édesanyja, döbbenten értesült két hete kedd délután, hogy a középső csoportban egyik napról a másikra felmondott az egyik óvónő és a dadus is. Felmondási idejük négy hét lett volna, de olyan állásajánlatot kaptak, hogy egyáltalán nem érdekelte őket az, ha nem közös megegyezéssel távoznak a munkahelyükről, így másnap már be sem mentek dolgozni. Majdnem kétszer annyit ajánlottak nekik Nyíregyházán, ezért már megéri váltani – még csak haragudni sem lehet rájuk.
„Este kaptunk egy e-mailt – meséli Éva –, másnap pedig ott álltunk reggel a megmaradt óvónővel, és azt se tudtuk, mi legyen. Az igazgatónő kérte, hogy nyugodjunk meg, kerít valakiket a helyükre, de eddig még dadusnak sem jelentkezett senki, nemhogy óvónőnek. Egyelőre nyolc gyereket átraktak két másik csoportba, így tizenötre csökkent a Kisvakond csoport létszáma, amit egyedül is képes ellátni a megmaradt óvónő.
Hogy mi lesz, ha lebetegszik, azt elképzelni sem tudjuk.
Jön a nyár, egy hónapra be is zár az óvoda, de különben is félházzal üzemel, mert sokan nyaralnak – bízunk a szeptemberben. Sokan már most másik ovit keresnek a környéken, de én nem szívesen vinném másik faluba a gyereket. Sem időben, sem anyagilag nem engedhetem meg magamnak, hogy mindennap órákat töltsünk csak azzal, hogy a gyerekeink óvodába járhassanak. Nagyon el vagyok keseredve! Két éve még arról volt szó, hogy indul minicsoport kétéveseknek, ha már bölcsőde nincs nálunk, de csak a nagy csend van azóta is, pedig kicsit teperhetne a polgármester.”
Mit tehet a szülő, ha nincs elég óvónő? (Fotó: iStock)
Budapesten sem jobb a helyzet
Eszter kislánya nagycsoportos egy budapesti óvodában.
„Nálunk tavaly év végén volt nagy távozási hullám, hárman is elmentek, mindhárom óvónő. Úgy tudták megoldani a problémát – már ha ezt lehet megoldásnak nevezni –, hogy az egyik csoportot bezárták, a gyerekeket szétszórták a többi csoportban, és az igazgatónő kijött az irodából, beállt a szakmájába dolgozni.
Minket szerencsére már nem érint, de idén nyáron is nyugdíjba mennek ketten, és ahogy hallom, eszük ágában sincs maradni. Hullafáradt mindenki, minden csoportot teljesen feltöltöttek, huszonöten vannak mindenhol. Ha senki nem beteg, nem is férnek el a kiságyak a csoportszobában a délutáni pihenő alatt.
Eddig azoknak is az ágyban kellett feküdniük csendben, akik nem aludtak már. Mostanában rászoktak arra, hogy ki lehet menni az öltözőbe, és csendben játszani, hogy a többiek le tudjanak feküdni.
Nem tudom, mi lesz, ha nem jönnek új óvónők, mert még egy csoportot már nem lehet szétrobbantani, akkor harminc feletti létszámok lennének.
Kicsit meg is rémültem, hogy mi lesz, ha az iskolában is ez történik majd, és egyik pillanatról a másikra elmennek a tanárok? De megértem, hogy aki nyugdíjas lesz, nem akar tovább dolgozni. Nem olyan nagy ez a fizetés, hogy megérje.”
A fiatalok inkább más szakmát választanak
Mara, akinek az ikerfiai középsősök, februárban tudta meg, hogy a kedvenc, fiatal óvónőjük már csak június közepéig dolgozik az óvodában, utána programozónak tanul.
„Nagyon megijedtünk, mentek az e-mailek egymásnak éjjel-nappal, folyamatosan cseteltünk a szülőtársakkal. Mindenki megkereste az összes óvodapedagógus ismerősét, saját pénzből adtunk fel álláshirdetéseket, de nem sikerült senkit megfognunk.
Már az is felmerült, és teljesen komolyan gondoltuk, hogy titokban családonként havonta kétezer forinttal kiegészítjük az új óvónő fizetését, csak jöjjön már végre valaki.
Aztán egy közös szülői sörözésen az egyik apuka helyre rakott minket, hogy nem gondolhatjuk komolyan, hogy az új óvónőnek negyvenezret adunk zsebbe, miközben a régi továbbra is kapja a kevéske fizetését, két óvónő bónuszát pedig már nem nagyon tudnánk finanszírozni. Mindenesetre nem voltunk egyedül a pénzbeli pluszjuttatás ötletével, láttam már olyan hirdetést, ahol az óvoda bértábla feletti bónuszokat ajánl, sokszor nem is keveset. Mégsem tudnak pedagógust találni.
Elmentem, megnéztem a gyerekemnek majdnem egy tucat magánovit is, de elképesztő pénzeket kérnek, és nekem mindent duplán kellene megfizetnem. Klassz a lovaglás, az angol, a gyerekprogramozás, de a fizetésem több mint felét nem tudom kifizetni. Néztem egyházi óvodát is, de erősen érdeklődtek a család vallásossága iránt, így ezt az ötletet is elvetettem. Végül magától megoldódott a dolog, jelentkezett egy kedves, idősebb óvónéni. Eleinte fiatalt szerettünk volna, de most úgy vagyunk vele, hogy még jobb is egy idősebb, az biztosan nem megy el programozni tanulni. Most már csak azért kell drukkolnunk, hogy meg ne gondolja magát.”
Képünk illusztráció (Fotó: Yegor AleyevTASS via Getty Images)
A gyerekek látják kárát
Tamás egy kisfiú apukája, most lesz nagycsoportos a kisfia. Azt mondja, nagyon belefáradt már az óvodai problémákba, eddig ugyanis mind a három évben gondok voltak, és úgy érzi, folyton ők húzzák a rövidebbet.
„A fiam évvesztes, ez négy év óvodát jelent. Eddig minden évben volt óvónőcsere év közben, illetve egyszer egy másik csoportba is átrakták a fiamat. Az végül jó döntés volt, de akkor nagyon nehezen éltük meg.
A kiscsoportban januártól felmondott egy óvónő. Már nem is emlékszem az indokra, mindenesetre átpateroltak minket a Süni csoportból a Vukba. Fél év után egy újabb beszoktatás következett, ami a kisfiamat nagyon megviselte. Minden reggel sírt, többször bepisilt éjjel, pedig már teljesen szobatiszta volt.
Nagyon kedvesek voltak az új óvónők, de nehezen szokta meg az új csoportot, mert vegyes korú csoportok vannak, és csak négy kicsi volt rajta kívül, a nagyok pedig nem vették be a bandába. Végül az lett a szerencséje, hogy a nagylányok beleszerettek a kis cukiba, és onnantól kezdve újra rendben volt minden.
Középsőben elment a dadus, egy évig nem is találtak senkit a helyére, elképesztően leterheltek lettek az óvónők.
Azokat a feladatokat, amiket akkor tudtak végezni, amikor a dadus felügyelete alatt a gyerekek aludtak, onnantól mind mi, szülők próbáltuk megoldani az óvónők helyett.
Kirándulást szerveztünk, feladatlapokat nyomtattunk, vásároltunk a kézműves foglalkozásokhoz.
Nagycsoportban minket nyugton hagytak, de voltak olyan csoporttársak, akiknek másik csoportba kellett menni, mert megint volt felmondás. Ebben az életkorban nagy szüksége lenne a gyerekeknek az állandóságra, a megbízhatóságra. Nem azt mondom, hogy egy életre szóló sérülést szereznek a sok csere és áthelyezés, az új óvónők miatt, de hogy nem tesz jót nekik, az biztos. Sokkal zaklatottabbak, türelmetlenebbek, nem szeretnek oviba járni.”
Sajnos mint a fenti példák is mutatják, nincsenek könnyű helyzetben sem a szülők, sem az intézményvezetők. Senki nem lehet biztos abban, hogy ha óvodát vált a kisebb csoportlétszám vagy a jobbnak gondolt óvónők miatt, tartós változásra számíthat. Úgy tűnik, muszáj beletörődni a csoportösszevonásokba és agyakori óvónőcserékbe, és nincs is remény a javulásra a közeljövőben. A probléma pedig az iskolában sem szűnik majd meg: egyre kevesebb a tanító az alsó tagozaton, de felsős vagy gimnáziumi fizikatanárt is alig találni az országban.
