Eleinte minden szépsége ellenére is nagyon nehéznek tűnt ez az egész, és azóta sem lett könnyebb, csak esetleg máshogy bonyolult: folyamatos szintlépésekkel tűzdelt, egyre nagyobb kihívásaink vannak. Például a pelenkázás: a babaváró bulin még nagy szám volt feladni egy pelust (oké, csukott szemmel) egy játékbabára. Aztán nagy szám volt hajnalban pelenkázni az üvöltő csecsemőt. Mostanra álló, táncoló, menekülő alanyt is tudok pelenkázni, ráadásul moshatóba, ami néha azért tud bonyolultabb lenni, mint az eldobható változat.
Közben az újszülöttből totyogó lett, és nem hiszitek el, de én még mindig nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy az a kis magatehetetlen csomag, akinek tavaly ilyenkor az életben tartásán fáradoztunk, tizenkét hónap alatt ennyire karakteres kis valakivé válik, és főleg nem hiszem el, hogy az immár napjában több százszor felhangzó „ana” megszólítás tényleg nekem szól.
Hat dolog, amit nem hittem el az egyévesekről, csak mióta együtt élek eggyel
1. A totyogó cuccai továbbra is légneműek
Egy évvel ezelőtt elhűlve tapasztaltam, hogy egy újszülött mennyi motyóval jár: pihenőszék, kis kád, a táplálásához szükséges eszközök, és akkoriban még többnyire funkció nélküli játékok. Először úgy tűnt, hogy a helyzet javult: a baba táplálása egyre magától értetődőbb lett, és egyre kevesebb holmi kellett hozzá, a pihenőszéket kinőtte, a játékok meg elkezdték betölteni funkciójukat.
Aztán valami furcsa dolog történt, és egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy minden játéknak számít – és ennek megfelelően a nap folyamán dadaista elrendezésben kap helyet a lakás padlóján az összes, egyméteres magasság alatt elhelyezett konyhai eszköz, ruhadarab, könyv és szobadísz (ezeket én néhány percenként kényszeresen visszapakolgatom, teljesen átérezve Sziszüphosz helyzetét).
fotó: istock
Ugyanakkor a játékok és mesekönyvek száma is megugrott, főleg, ha a tucatnyi darabból álló építőkészletet vagy a zsáknyi, babamarokba való labdát egyesével számoljuk, hiszen egyesével lehet őket némi megnyalogatás után szétdobálni. Ha egy újszülött cuccai betöltik a rendelkezésükre álló teret, akkor a totyogóéi vad vitustáncot is járnak benne.
2. Az üres idő megtöltése
Ha az ember egy újszülöttel marad otthon – és főleg, ha egyedül –, az idő hajlamos összefolyni, a szoptatások simán kitöltik az időt, aztán valahogy a napi túlélésből felpillantva azt veszed észre, hogy már haza is jött apa – és akkor is így fogod hívni, ha többször is megbeszéltétek, hogy ti aztán nem –, aztán lassan vége is a napnak. Úgy nem történik semmi, hogy az minden idődet felemészti. Mostanra egy kicsit hiányoznak ezek a békés, álomszerű idők.
Egy egyéves akár már négy-öt (de ha rossz a csillagok állása, lehet, hogy hat-hét) órát is ébren tud lenni, és eközben tud unatkozni is. Persze-persze, tudom, a gyerek fantáziája korlátlan, akármi lehet, szabad kreatív játék, satöbbi, de az a helyzet, hogy egy ekkora baba még nem tud így játszani, csak ha megtanítod neki, ha ott ülsz mellette, és valamivel megtöltöd az üres időt: asszisztálsz a felfedezéseihez, véded a balesetektől, és napjában akár tizenötször is felolvasod neki ugyanazt a mesét, ha igényli.
Mindezt úgy, hogy az ebéd lehetőség szerint egy maximum tízperces türelmi időn belül legyen kész, különben magadra vess, és nézz szembe késlekedésed földön fetrengve toporzékoló következményével. Ez a folyamatos zenebohóc szerep néha olyannyira kimerítő tud lenni, hogy szerintem engem jobban megvisel, ha az amúgy általában kétszer alvó baba valamiért csak egyszer szunyókál nap közben (tartom magam az „aludj, amikor a baba alszik” premisszához), mint őt magát.
3. A kis parodista
Akinek nincs humorérzéke és kemény önkritikája, az ne vállaljon gyereket. Ez a »mini én« ugyanis mindent és mindenkit leutánoz, ami a gyakorlatban úgy működik, hogy főleg a szüleit másolja, néha egy stand up komikus tehetségével választva ki a legsajátosabb jellemzőket.
Ivás után üdítőreklámba illő hangokat adsz ki? Megvárod az utolsó pillanatot az orrfújással? Köhécselsz? A torkodat szoktad köszörülgetni? Összevont szemöldökkel próbálod a gyereked szájából kiszedni az azonosítatlan felszedegetett tárgyat? Kevés meggyőződéssel felnevetsz valamin, ami nem is volt vicces? Hamarosan hátborzongató pontossággal láthatod viszont a saját gesztusaidat a totyogódon.
Én például úgy jöttem rá, hogy gondterhelt képpel ingatom a feltartott mutatóujjamat, mikor tiltani szeretnék valamit, hogy a lányom, miközben két kézzel fogtam a tányért, amit a fejére akart borítani, feltartotta az egyik ujját, komoly arccal rám nézett, és elkezdte ingatni (a másik kezével közben a tányért forgatva a föld felé). Ennek a másolási tehetségnek előnye, hogy a baba egy idő után mindenkit megfésül, aki hagyja, hátránya viszont, hogy fogalmam sincs, hogy fogjuk kimagyarázni, hogy otthon nem úgy kérünk egymástól dolgokat, hogy „aggyá”.
4. Úgyis mindig mindenki ellenkező neműnek fogja nézni
Eleinte kifejezetten zavart, hogy a lányomat néha még azokon a napokon is kisfiúnak nézték, amikor rózsaszín cipőben, virágmintás nadrágban, egy rózsaszín fejpánttal a fején szemrevételezte az árut piacozás közben.
Kislány? De akkor miért nincs fülbevalója?” „Miért nem növeszti meg neki a haját akkor?” „Kislány? Sebaj, olyan csibész lesz, mint egy legényke.” „Fiú? Nem? Pedig olyan okosan néz, mint három férfi.
És ez csak az elmúlt két hét termése. A fiús anya ismerőseim pedig arról számolnak be, hogy náluk az „olyan szép, mint egy kislány,” illetve az „és nem sajnálja, hogy nem kislány?” szöveg szokott menni.
Mostanra elengedtem ezt a történetet: megköszönöm szépen, hogy kedvesen szóltak a gyerekemhez, és közben emlékeztetem magamat, hogy igazából az idegennek és a lányomnak egyaránt tökmindegy, hogy éppen láthatók-e rajta egyértelmű társadalmi nemi markerek vagy sem, ahogyan az is, hogy fiúként vagy lányként azonosítják-e be.
5. Van akarata
Eddig csak jobbára büszkélkedtem a gyerekem nyiladozó értelmével, mert őszintén, engem is lenyűgöz, hogy napról napra új mutatvánnyal áll elő, ahogyan a legtöbb totyogó hasonló módon működik. De a bimbódzó intellektus másik oldala a formálódó ego, hogy egy egyéves már teljesen gátlástalanul akar dolgokat, és roppant csalódott lesz, ha végül mégsem kapja meg, amit szeretne.
Ha belegondolok, hogy mennyire pánikban voltam egy éve, hogy mi fog történni, ha esetleg sírva fakad a babám út közben (és igen, volt is egy eset, amikor hazáig futottam az üvöltő babakocsit tolva), akaratlanul is elmosolyodom. Akkor ugyanis nagyjából három-négy opció végigzongorázásával be lehetett lőni, hogy mi a baja. Mostanra pedig azon a hármon kívül még további egymillió problémája lehet, ami ellenkezésre sarkallja.
Például hogy nem engeded keresztülmenni a szúnyoghálón. Hogy megetted azt a morzsányi ételt, amit a szádba nyomott, pedig ő még szerette volna visszakapni. Hogy nem eheti meg a „három fogásos gombócot,” amit az ebéd különböző részeinek összegyúrásával, elmélyült munkával hozott létre. Vagy éppen hogy nem érted meg, amit közölni szeretne veled. Nem véletlen, hogy az ilyen korú babák egyik első szava a „nem” valamilyen mutációja: nálunk a „nem-nem” és a „de-de” is befigyel.
6. Attól, hogy nagy, még kicsi
Egy év alatt a vaksi, összegömbölyödő újszülött nagyjából huszonöt centit és hat-hét kilót gyarapodik, hogy mászó, egyre stabilabban járó, huncutul mosolygó, mókázó, önállósodó kis valaki legyen belőle.
Naponta próbára tesz és tükröt tart eléd: íme, ilyen vagy, és íme, így nevelsz gyereket, remélem, tetszik, mert ezt nagyon nem kéne elszúrnod.
Én például sokáig azt hittem, hogy egy végtelenül békés ember vagyok, akit nagyon-nagyon nehéz kihozni a sodrából. Ebből kifolyólag azt sem tudtam, hogy milyen vagyok, amikor valakinek mégis sikerül, és az a helyzet, hogy nem voltam maradéktalanul elégedett a szereplésemmel.
Egy eszmélő kisgyerek nagyjából óránként generál olyan rázós helyzeteket, amikor muszáj vagy végiggondolni, hogy milyen mintákat akarsz átadni, hogy belecsúszol-e olyan mondatokba, amiket nem úgy akartál mondani, mit fogsz bátorítani, mit tiltani, szóval hogy milyen szülő szeretnél lenni. És mindeközben az a totyogó, aki a játszótéren úgy nekiindul, hogy hosszú percekig hátra se néz, mert annyi dolga van, amikor végül mégis felnéz, akkor a szüleit fogja keresni. Nagyobb szüksége van rájuk, mint valaha.