Nem az apák ellen szólalt fel Caila Smith négygyermekes anya, amikor kiakadt arra, hogy az anyák milyen őrült sokat tesznek a családjukért, és nem veszi észre senki. A fő problémája, hogy azt látja a környezetében élő anyákon, hogy kikészülnek teljesen attól, hogy láthatatlan a munkájuk. Szuperhősszindrómának nevezte el a jelenséget, mert szerinte az anyák az igazi szuperhősök, csak senki sem ünnepli őket, mint képregényes társaikat.
„Miért tapsol mindenki a férjemnek, ha nagy ritkán felöltözteti valamelyik gyerekét? Miért kap együttérző pillantásokat, ha hisztizik mellette a gyerekünk, míg nekem szidalmak zúdulnak a fejemre, hogy vigyem már ki a boltból az őrjöngő gyereket? Nem bírok hozzászokni ehhez a kettős mércéhez.
Sok családban van ugyanaz, mint nálunk: a nő a család irányítója, mindent neki kell egyben tartani. Az anya szerepében mos, főz, takarít, gyereket nevel, még akkor is, amikor beteg vagy kilenc hónapos terhes. Az egész család mentális terhe az anya vállán fekszik, de valahogy senki sem veszi észre, milyen nagy feladat ez.
A nő legyen tökéletes anya, tökéletes munkaerő és persze tökéletes szerető is. Kicsit soknak tűnik, nem?
Az anyák az igazi szuperhősök, akiknek semmilyen köszönet nem jár. Anélkül csinálnak meg mindent, hogy egy elismerő pillantást kapnának. Nem az apák hibája ez, a társadalmi elvárásokat okolom azért, hogy az anyák felé szinte csak kritikát fogalmaznak meg az emberek, dicséretet nagyon keveset.”
Képünk illusztráció (Forrás: Unsplash)
Az anyának igaza van: ha csak a saját tapasztalataidat átgondolod, hány olyan kérdést kaptál már meg, ami felért egy pofonnal, és amit tipikusan az anyának szoktak címezni? Miért nem fogyott le szülés után az anya? Hogy neveli a gyerekét? Miért ad neki kekszet? Miért nem szexel az urával tízszer egy héten? Mi az, hogy nem tud szoptatni? Hogy tette bele abba a kendőbe azt a szerencsétlen gyereket? Miért nincs a gyereken sapka 20 fokban? Hogy néz ki ez a lakás, mint egy trágyadomb. A végtelenségig lehetne még sorolni, hogyan kötekednek idegenek az utcán, a neten, a sarki boltban, vagy akár a saját rokonaink is az anyaságunk és a háziasszonyi képességeink miatt.
„Olyan íratlan szabályok veszik körül a nőket és az anyákat, hogy nem csoda, ha tönkremennek lelkileg. Ítélkezés ítélkezés hátán, jön a többi anyától, az óvónőtől, a saját anyánktól, férjünktől, munkaadónktól… Közben pedig a férfiaknak rettenetesen alacsonyra teszik a lécet, és már megcsókolják a lábuk nyomát is, ha kicserélnek egy pelenkát. Pedig pont annyi kezük, lábuk és agyuk van, mint a nőknek, és pont annyira az ő gyerekeikről is van szó.
Ezen a területen kellene úgy igazán az egyenlőségért küzdeni.
Mert amíg az a társadalmi norma, hogy az apa valahol a család szélén álldogál, és néha besegít, miközben az anya elvégez mindent, addig az anyák szenvedni fognak a szuperhősszindrómától, elégedetlenek lesznek magukkal és az életükkel, ez pedig a gyerekekre, azaz a következő generációra is hatással van.”
