Te az idő vagy, én pedig az anya, aki évek óta már próbál megállítani, teljesen esélytelenül. Tisztában vagyok vele, hogy nem tehetek ellened semmit, nem is hallgatod meg a sirámaimat, de olyan jó lenne, ha csak egyszer választ kaphatnék arra a kérdésemre, ami az egész életemet átszövi és mélységesen frusztrál: mégis hova rohansz, idő?
Persze én is tisztában vagyok vele, hogy igazságtalan tőlem, hogy téged okollak, mert amíg pici babák voltak a gyerekeim, folyton sürgettelek, hogy érjünk már el a következő mérföldkőhöz: mikor kezd el mászni, állni, járni, aludjon már el egyedül, egyen a két keze helyett kanállal… Éljük túl a szobatisztaságra nevelést, és induljon el az ovi, majd akkor jobb lesz! Múljon el a dackorszak, akkor milyen boldogok leszünk. Rohantam volna előre, mert azt hittem, az az igazi nehézség, hogy a földön fetrengős hisztit kánonban kell hallgatnom a kiskorkülönbséges ovis gyerekeimtől. Vagy hogy egyfolytában beszélnek és nincs egy nyugodt pillanatom, még a vécére is követnek.
Énidőt akartam, nyugalmat, pihenést (teljes joggal), kifacsarva éreztem magam, de közben szerettem a gyerekeimet. Ebben a kicsit tudathasadásos állapotban pedig téged hibáztattlak, hogy nem telsz elég gyorsan, nem mész előre olyan ütemben, hogy nekem jobb legyen.
Aztán iskolába kezdtek járni a gyerekek, engem pedig meglegyintett az elmúlás szele. Mármint nem a halálra gondolok most, hanem arra a gondolatra, hogy a gyerekeim fel fognak nőni egyszer, elmúlik ez a szoros kapcsolat, ez a közelség, ami akkoriban még terhes is volt néha. Amikor elsírtam magam az iskolakezdés miatt, akkor az idő múlását sirattam, és megint téged okoltalak, idő, hogy miért telt el a gyerekeim kisgyerekkora úgy, mintha kettőt pislogtam volna.
Nyílt levél az időhöz (Kép: Getty Images)
Hirtelen elfelejtettem, hogy én sürgettelek, én rohantam előre. De csak egy pillanatnyi ráébredés volt csupán, utána újra elkezdtem az előretekintést, a jelent máris a jövőbe akartam teleportálni, és vártam, hogy a gyerekeim legyenek nagyobbak. Szerettem volna, hogy már ne kelljen kísérni őket iskolába, hogy szabadabban teljenek a napjaink. Vártam, hogy nőjenek meg annyira, hogy nagyobb önállósággal végezzék a feladataikat (és nekem ne kelljen a házi feladatokkal törődnöm). Arra vágyakoztam, hogy jöjjön el az idő, amikor már egyedül is elvannak este, hogy el tudjak menni nyugodtan, bébiszitter nélkül randizni a férjemmel. Észre sem vettem, de ugyanazt műveltem veled, kedves idő, amit annyira megbántam már egyszer.
Most pedig, hogy kamaszok, és már ki sem dugják az orrukat a szobájukból – maximum akkor, ha éhesek -, nem is lehetne nagyobb a harag bennem. Egyrészt irántad, hogy mégis hova rohansz, te idő? Másrészt magamra is dühös vagyok, hogy annyira siettettelek végig a gyerekkoruk alatt. Miért kellett ennyire gyorsan elszaladnia, hova lettek az én tündéri kisgyerekeim? Mennyivel könnyebb volt az életünk amíg picik voltak, és amikor azt hittem, annál nehezebb már nem jöhet. Óriásit tévedtem. Sajnálom, idő, hogy sosem jöttünk ki egymással, nem sikerült szinkronba kerülnünk, ne haragudj, hogy folyton téged hibáztattalak az évek során. Remélem, hogy más anyák nem követik el ugyanezt a hibát a saját idejükkel.
