„Az én történetem nem annyira vidám, legalábbis az eleje nem az, de úgy érzem, már happy end lett a vége. Amióta az eszemet tudom, mindig sok gyereket szerettem volna. Nekem kislány koromban is egyértelmű volt, hogy lesz gyerekem, méghozzá nem egy, hanem egy egész csapatnyi. Talán épp azért szerettem volna nagycsaládos lenni, mert nekem nem adatott meg a kistestvér, mindig irigykedve néztem az osztálytársakat, akiknek volt tesója, még akkor is, ha sokszor meséltek arról, mennyire idegesítő, hogy nem hagyja békén a játékaikat, és egy szobában kell lakni velük.
Nekem mégis hiányzott egy társ a mindennapokból gyerekként, akivel meg tudtam volna osztani az élményeimet, aki ugyanúgy örült volna annak, amikor megtaláltuk az oroszlánt elbújva az állatkertben a kifutójában az egyik bokor mögött, és hozzám hasonlóan tapsolt volna örömében a cirkuszban. A szüleim mindent megadtak nekem, csodálatos gyerekkort biztosítottak nekem, de az, hogy nem volt testvérem, mindig egy űrt jelentett az életemben.
Ezért döntöttem úgy, hogy nekem biztos több gyerekem lesz, de aztán ezt majdnem felülírta az élet.
A férjemmel egyetértésben voltunk abban, hogy kis korkülönbséggel szeretnénk majd legalább négy gyermeket, így amikor összeházasodtunk, nem is vártunk sokáig a babával: házasságunk első évében megfogant az első gyermekünk. A terhesség teljesen ledöntött a lábamról, nagyon nehéz volt. Az első trimeszterben megtapasztalhattam a terhességi vészes hányás (hivatalosan: hyperemesis gravidarum) nevű állapotot, ami miatt hetekig alig bírtam kikelni az ágyból, de akkor is maximum a vécéig jutottam, hogy kiadjam magamból, ami még esetleg a gyomromban maradt.
Ez nem csupán a reggeli órákban jelentkező hányingert jelentette, ami normál esetben jellemző a terhességre, hanem egész nap kínzó émelygést, gyakori hányással. Azt hittem, nem élem túl. Az első három hónapban emiatt nemhogy nem híztam, de fogytam négy kilót. Viszont bármennyire is nehéz volt, az megnyugtatott, hogy az orvosom nem ijedt meg a helyzettől és minden erejével igyekezett segíteni, azóta is hálás vagyok neki ezért.
Fotó: Pexels
Ehhez képest a terhességgel járó egyéb kellemetlenségek már meg sem kottyantak, igazából, amikor már végre enyhült az állandó hányinger és hányás, már egészen helyreállt a lelki békém is a terhesség alatt. Igaz ugyan, hogy az utolsó két hónapot ágyban fekve kellett töltenem, mert túl korán kinyílt a méhszájam, de ez már szinte semmiség, apróság volt az elején tapasztalt nehézségekhez képest.
Mindenesetre nem volt kellemes élmény a terhesség, mondhatnám úgy, hogy traumaként éltem meg.
Amikor aztán beindult a szülés, az én álmaim háborítatlan szülése helyett sürgősségi császármetszésre volt szükség, mert a baba belekakilt a magzatvízbe a vajúdás közben, és leesett a szívhangja. Az a mindent betöltő félelem és aggodalom, amit akkor éreztem, annyira megviselt, hogy kijelentettem a szülés után, hogy nekem nem lesz több gyerekem.
És hogy ez miért változott meg, miért vállaltam még két gyermeket ezek után? Főleg azért, mert láttam a kislányomon, ahogy egyre nagyobb lett, hogy mennyire vágyik más gyerekek társaságára. Meg azért is, mert ott motoszkált bennem, hogy nem teljes az életem, hogy még várnak rám a gyerekeim, akiknek meg kell születni, ahogy azt terveztem kislány koromban. A férjemmel rengeteget beszélgettünk a kérdésről, ő nagyon féltett engem, megpróbált lebeszélni arról, hogy több gyerekünk legyen, mert neki is pokoli volt a terhesség alatt a tehetetlenség, amit érzett, amikor nem tudott rajtam segíteni. De végül közösen jutottunk arra, hogy úgy lesz teljes a családunk, ha több gyereket vállalunk – még ha nem is egy egész csapatnyit, mert azért azt beláttuk, hogy az észszerűség határain belül kell maradnunk, így alakult a családunk végső létszáma három gyerekkel öt fővé.”
Forrás: Jennings LK, Mahdy H. Hyperemesis Gravidarum. [Updated 2023 Jul 31]. In: StatPearls [Internet]. Treasure Island (FL): StatPearls Publishing; 2023 Jan-. Available from: https://www.ncbi.nlm.nih.gov/books/NBK532917/
A cikk létrejöttét a Richter Gedeon Nyrt. támogatta.
