Vágytál a terhességre és mégis pánikolsz? - Nincs veled semmi baj

Szerencsésnek mondhatom magam, mert a várandósságom eddig problémamentes, békés és hatalmas erőket mozgat meg bennem. A lelki megnyugvás azonban csak a második trimesztertől állt be, az első három hónapot a könnyed öröm helyett inkább a félelem uralta.

Amikor elkezdtem olvasni az Ezt miért nem mondta senki? című könyvet, kicsit bántam, hogy nem a várandósságom első heteiben került a kezeim közé. Felesleges bűntudattól és önostorozástól kíméltem volna meg magam, miközben teljesen normális reakciók zajlottak le bennem, hiszen a terhesség azok közé a biológiai jelenségek közé tartozik, amelyek örökre megváltoztatják az életed. A változás pedig rendszerint ijesztő, mindig valami olyannak az eljövetelét ígéri, amit nem ismerünk.

– kérdezte tőlem valaki, amikor arról beszéltem neki pár hetes terhesen, hogy leblokkoltam. A kérdését hallva tudatosult először bennem, hogy ilyet nem nagyon „illik” mondani terhesen, hogy megvan arról az általános elképzelés, miként kéne éreznie magát egy olyan nőnek, aki mindenféle vizsgálaton és kezelésen vett részt, hogy teherbe essen. Akinek orvosilag a minimálisnál is kevesebb esélye volt, hogy saját gyereke lehessen. Aki egyedül is élni akar az utolsó lehetőséggel, amit az orvosok tudtak neki nyújtani.

Egy barátnőm nyugtatott meg, hogy ő is vágyott a babára, mégis pánikba esett, amikor meglátta a két csíkot. Biztosított arról, normális, ha megijedtem picit (vagy nagyon), ha vegyesek az érzéseim, ő is átélte ezt. Pedig a férjével tudatosan hagyták el a fogamzásgátlást, készültek a pozitív tesztre.

Nekem a két csík első élménye hatalmas megkönnyebbülés volt, ám pár órával később utat tört magának még megannyi érzelem, nem ugráltam, nem ujjongtam az örömtől, mint a filmekben, nem telefonáltam körbe mindenkit hatalmas ovációval. Egyszerűen nem értettem, mi zajlik bennem, honnan jön ez a bénító félelem.

Az öröm mellett megfér a félelem is (A szerző fotója)

Láttam a tesztet, aztán az első ultrahangon a kis pulzáló petezsákot, tudtam, hogy fejlődik bennem az élet, de a testem a régi volt, nem émelyegtem, nem hánytam, minden hétköznapinak tűnt, miközben az eszem tudta, épp 180 fokos irányt vált az életem. Nem segített, hogy a meddőségi kivizsgálások, injekciók, hormonok, és egy műtét után mentálisan és fizikailag is kimerültem, minden porcikámat triggerelte még a gondolat is, hogy újabb orvosok nyúljanak hozzám.

Minderre szépen rátelepedett  az első három hónap bizonytalansága, a korai vetélés kockázata, a lehetséges betegségek, a jövőtől való félelem, és nem mellesleg a saját magam állította elvárás, hogy mivel egyedül vállalom ezt az utat, minden eddiginél jobban helytálljak.

Visszatekintve már látom, szinte agyonnyomott a csomag, ami a pozitív teszttel a vállamra került, akkor mégis magamat hibáztattam: miért nem tudok hinni, maradéktalanul örülni a terhességnek?

A 12. ultrahang és a pszichológusom mondata tette helyre bennem dolgokat:

Ha valaki elfogadja az érzéseidet, az csodákra képes, innentől kezdve átbillent valami bennem, elkezdtem felfejteni a félelmeimet, aztán elengedni őket. Pánik helyett várni, készülni és tervezni kezdtem, lépésről lépésre engedtem bele magam az egyébként könnyű, nagyon békés, mégis energetikus várandósságomba.

A készülés útján került a kezembe Dr. Alexandra Sacks, valamint dr. Catherine Birndorf könyve, aminek minden egyes elolvasott oldala rezonált az első trimeszterben tapasztalt félelmeimre, érzéseimre, kérdéseimre. Az első harminc oldal maga volt az „aha élmény”.

A két szerző reproduktív pszichiáter: olyan orvosok, akik arra szakosodtak, hogy terápiával segítsenek a nőknek a terhesség és annak utóhatásainak megélésében, feldolgozásában.

„Még ha az anyaság egy életre szóló vágy is volt, amint megérkezik, sok nő elveszettnek érzi magát valahol aközött, akik korábban voltak, és akiknek szerintük most kellene lenniük” – írják.

Alexandra Sacks és Catherine Birndorf (Fotó: Nathan Congleton/NBCU Photo Bank via Getty Images)

Sacks és Birndorf megpróbál segíteni a nőknek összeegyeztetni ezt a két személyiséget azzal, hogy szembeszállnak az általuk „boldogságmítosznak” nevezett elképzeléssel, miszerint az anyaságnak tiszta örömnek kell lennie. A könyv azt is elmagyarázza, hogyan érvényesülhet az „elég jó anya” koncepciója különböző forgatókönyvekben. Praktikus tippeket adnak, és mindezt nagyon progresszív módon teszik: nemcsak a klasszikus családmodellre fókuszálnak, hanem gondolnak a lombikos, petesejtes és spermadonoros anyukákra, olyanokra, akik váratlanul lettek terhesek, akik évek óta küzdenek a két csíkért, vagy azokra, akik mindig anyának képzelték el magukat. A könyv arra fókuszál, hogy az anyaság a várandósságtól kezdve összetett élettapasztalat, a pozitív és a negatív élmények keveréke.

„Lehet, hogy az eszeddel felfogod, milyen nagy dolog ez, de talán nem tör rád a határtalan ujjongás, amire számítottál” – írják a könyvben, hozzátéve, hogy az első reakciók semmilyen módon nincsenek összefüggésben azzal, ahogy az anyaságot később megéli az illető. Ahogy a kitörő újdonság és örömtánc sem feltétlen az első érzések közé tartozik (de természetesen sokaknál így alakul). Sőt.

A szerzők kiemelik, az első érzelem sokszor még tervezett terhesség esetében is a pánik, ami teljesen érthető reakció, hiszen nézzünk szembe a tényekkel:

Minden meg fog változni. 

A szerzők elmagyarázzák, nem véletlen kapcsol be a pánik, ami egy evolúciós stratégia része azokból az időkből, amikor elődeinknek energiára volt szüksége, hogy elmenekülhessenek a ragadozók elől. 

„Pánikba esni emberi dolog, amikor megtudod, hogy várandós vagy, mert a tested és a lelked alapvető változás küszöbén áll. Még ha örülsz is a változásnak, »veszélybe kerül« az addigi életed – legalábbis, ami az időbeosztásodat és sokaknál a társasági életet, valamint az anyagi biztonságot jelenti” – írják a szakértők.

Ágotáék is jó ideje tervezték a babát, ám a nő meglepetten tapasztalta, hogy kellőképpen megijedt a várandóssága elején:

„ Az első félelmem az volt, hogy ugye most minden rendben lesz? Őt most nem veszítjük el? Mi lesz a munkámmal? Hosszú évek kemény hajtása, vére, verejtéke, hogy ott tartok, ahol vagyok… Megbecsülnek, szeretnek, sokan külön engem kérnek (fogtechnikus vagyok). Ebből jön a pénzkérdés… hiába keresek jól, akkor is kiesik a fizu és itt a férjem, aki maximálisan gondoskodik rólunk, nem kell emiatt aggódnom, én mégis féltem az anyagi egzisztenciámat. Milyen lesz majd visszamenni kb. 2 év után?” – sorolja a megannyi kérdésbe bújtatott félelmet, ami ilyenkor rátörhet egy nőre. Ágota is rosszul érezte magát, amiért nem tudta beleengedni magát egyből az örömteli kismama szerepbe, benne az is felmerült, hogy talán nem akarta eléggé a gyermeket, ha ilyen érzései vannak. Szerencsére nyíltan beszélhetett az érzéseiről a férjével, aki maximálisan megértette, és a mai napig rendszeresen kérdezi, hogyan éli meg a várandósságot. 

Sok nő viszont magában őrlődik a saját érzésein, és belecsavarodik a bűntudatba, hiszen a terhességgel foglalkozó könyvek többsége arról szól, mitől lesz jó egy terhesség, amelynek a végén egészséges babának adunk életet. Arról azonban sem az orvos, sem a védőnő nem beszél, hogy a várandósság egy folyamat, amelynek végén nem csupán egy újszülött jön a világra, hanem mi magunk is formálódunk, átalakulunk, és hátrahagyjuk az életünk, a személyiségünk egy részét. Mindez érzésekkel jár.

A szerzők kiemelik, hogy soha nincs tökéletes időpont a gyerekszülésre, és senki sem áll rá igazán készen.

„Gyakori, hogy egy nő pánikba esik, mert nem tudja, képes lesz-e végigcsinálni, vagy mert nem biztos benne, hogy tényleg akarja-e – de a tapasztalataink szerint ennek semmi köze ahhoz, amit majd anyaként érez” – írják a szakemberek, és hozzáteszik, mennyire fontos, hogy a kezdeti félelmeket szétszálazzuk, akár szakember segítségével, amennyiben ezt nem tesszük meg, bénítólag hathatnak, kárt okozhatnak.

Írnak egy kliensükről, aki több abortusz időpontjáról is lekésett, állítása szerint véletlenül, és a terápiás ülések alatt derült ki, hogy valójában szeretne gyereket, de retteg, hogy nem lesz jó anya, mivel önzőnek hitte magát. Világossá vált, hogy ezek a félelmek a saját anyja iránt érzett haragból táplálkoztak, aki annak idején érzelmileg elhanyagolta őt. Félt, hogy akaratlanul is megismétli az anyja hibáit. Miután megbeszélték, hogyan tudná megtartani a társasági élete és karrierje egy részét úgy, hogy közben nem árt vele a születendő gyermekének, úgy határozott, megtartja a babát. Gondoskodó szülő vált belőle.

Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images

Hasonló félelmekről számol be Dóri is, aki váratlanul lett várandós, a párjával még nem terveztek közös gyermeket.

„Bőven voltak vegyes és negatív érzéseim. Szarul is éreztem magam miattuk. Azt éreztem, nem felelek meg az anya sztereotípiának, feljöttek a saját szeretetlenségérzéseim, az anyukámmal való kapcsolatom, hogy nekem milyen volt mellette gyereknek lenni. És elszörnyedtem, hogy mi van, ha én is ilyen leszek. Ha én sem tudom érzelmileg eléggé szeretni a gyermekem. Hogy távolság lesz köztünk. Megrémültem ettől, hetekbe telt leküzdeni és elengedni a szorongást. Mire megbarátkoztam a várandósság tudatával, addigra elengedtem a félelmeket és belehelyeztem magam a bizalom, a várakozás és kíváncsiság állapotába.

– meséli Dóri, és tökéletesen leírja, hogyan tud kibontakozni, organikusan fejlődni a várandósság érzelmi része.

Gyerekből anya

A szerzők arra is kitérnek, hogy a várandósság korai szakasza nemcsak minket kavar fel, hanem a személyes kapcsolatainkat is. Különösen igaz ez a szülői viszonyokra.

„Mindegy, hány éves vagy, a szüleid szemében te továbbra is gyerek maradsz, ezért amikor anyává válsz, a generációs szerepek változása óhatatlanul megzavarja őket” – írják a szakemberek, és hozzáteszik, az intergenerációs változások leginkább az anya-lánya kapcsolatban okozhatnak feszültséget, miközben leánygyermekből anyukává válunk.

Bármilyen szoros is a kapcsolat, a változás okozhat nehézségeket. és az édesanya-lánya között egy új dinamika alakul ki. 

Az anyává válás váratlan emlékeket, hiányérzetet hozhat a felszínre, ráadásul a terhességet nemcsak nekünk, hanem a hozzánk közel állóknak is fel kell dolgozni, legyen szó a legjobb barátnődről, akivel eddig évekig voltatok összenőve, vagy a testvéreidről. Érdemes ilyenkor ezt tudatosítani és tudomásul venni, ha ők érzelmi téren egyelőre máshol tartanak, mint te. Nekem is voltak érthetetlennek tűnő távolodások barátokkal a várandósságom elején, ami szintén rossz érzéseket keltettek. Most már tudom, pusztán idő kellett, amíg a hozzám közel állok is magukévá tették a tényt, hogy anya leszek.

Megbénít a félelem!

A várandósság elején megmondják, mit kell tennünk ahhoz, hogy egészséges legyen a terhességünk és a babánk, ugyanakkor ott van az a tény is, hogy a korai vetélés kockázatával nem sokat lehet tenni. Ez a paradoxon lelkileg kimerítő, érthető, ha a legtöbb nő az óvatos optimizmus és a fájdalmas pesszimizmus között egyensúlyoz. 

Azoknak a nőknek még nehezebb beleélni magukat az első időkben, akik korábban már átéltek veszteséget, vagy az orvosok nem sok jóval kecsegtetik.  

„Nagyon szerettünk volna babát, nehezen jött össze, nagyon sok matek és teljes életmódváltásom van a dolog mögött. Szóval tényleg mindent megtettünk, így sikerült – meséli Lilla, aki hat hónapos várandós. – Az elején nem mertünk örülni, mert már annyiszor csalódtam, hogy a halvány pozitív tesztnek nem hittünk. (…) Nagyon más volt a terhesség eleje, mint ahogy elképzeltem” – mondja, és ő is a 12. hét után tudott elkezdeni örülni, de így is nehéz megélnie a sok kontrollt, amit az orvosok szabtak ki rá a veszélyeztetett terhessége miatt.

A könyv írói szerint ne érezd magad rosszul, amiért hiányzik valami a korábbi életedből, természetes a vágy, hogy az általad megszokott módon élvezd az életedet.

Filterek

A könyv már csak azért is szuper, mert számos élethelyzetre gondol és külön figyelmet szentel a lombikos kismamáknak, akik a terhességüknél nem éppen a startvonalról indulnak. A szerzők lényegében leírják azt, amit éreztem az elején, hogy a meddőségi kezeléseken átesett nőknek bár a testükben ott van a magzat, még nem biztos, hogy felépültek a meddőségi kezelések megpróbáltatásaiból.

„Érzelmi és anyagi erőforrásokat áldoztál rá, és elcsigázva vágysz neki a várandósságodnak – sokan csak a végére kerülnek ilyen állapotba” – magyarázzák a szakemberek, hozzátéve, hogy minden negatívum mellett van valami jó, a lombikos kismamák például már tudják, mire képes a testük, milyen nagy a tűréshatáruk, vagy hogy milyen áldozatokra képesek. A sokféle vizsgálat, kudarc és veszteség miatt a termékenységi kezelésen átesett nők azonban a legkülönbözőbb módokon reagálhatnak a hírre, hogy teherbe estek. Annyira jó lett volna, ha a lombik alatt valaki elmondja, hogy mindegyik reakció természetes!

Képünk illusztráció – Fotó: Getty Images

Zsófi többször, már a korai szakaszban 5, illetve 6 hetesen vetélt el, és nagyon fél attól, hogy a következő alkalommal sem jut előrébb. Szerinte maga a lombik is egy hullámvasút, és ennyi veszteség után nehéz örülni a pozitív tesztnek.

A lombikon kívül más faktorok is befolyásolhatják, hogyan éljük meg a terhességünk elejét. Egyre többen petesejt- és spermadonációval válhatnak szülőkké, már a döntésig eljutni is egy folyamat, függetlenül attól, hogy párban vagy egyedül hozzuk meg, és az ezzel kapcsolatos érzelmek felmerülhetnek a várandósság alatt is. „A gyermeknevelés a gondoskodásodon és a szívedben lakó érzelmeken múlik. A szülő-gyerek kapcsolat sokkal több puszta biológiánál” – írják a szerzők. 

Hasonló filter, ami befolyással lehet a kezdeti érzéseidre, ha egyedül vágsz az anyaságba, mert az apa nem kíván vagy nem tud részt venni a gyerekvállalásban, esetleg tudatosan egyedül indulsz neki az útnak. Amennyiben egy szakítást is fel kell dolgoznod, nehezebb helyzetből indulsz lelkileg, hiszen meg kell küzdened a csalódással, a lelki fájdalommal. Megint más helyzetben van az, aki tudatosan vág bele egyedül a gyerekvállalásba, úgy érezheti a terhességgel, hogy beteljesíti egy vágyát, hogy ura az életének. A szerzők itt is kihangsúlyozzák, hogy mindenféle módon szabad érezned, és arra is felhívják a figyelmet, hogy csak mert nincs partnered a szó hagyományos, romantikus érelmében, nem vagy egyedül. 

Ibolyával, aki szintén egyedül vállalt IVF útján gyermeket, a várandósságunk eleje óta tartjuk a kapcsolatot, és sokat beszélgettünk arról, hogy az egyedüllét egyikünknél sem nehezítette meg a terhesség boldog megélését, mindketten megtapasztaltuk, hogy a megtartó, szociális háló a legfontosabb.

Ibolya elmeséli, nála fordítva jöttek az érzelmek, a várandóssága elején inkább a többszörös lombikos kudarc után érzett siker öröme volt az erősebb:

„Nem fogtam fel szerintem sokáig, hogy tényleg gyermekem lesz, de miután elkezdett mozogni bennem Freya, elkezdődött az összeszokásunk is, és ez hatalmas motivációt, erőt adott. Tele voltam energiával, büszkeséggel és pörgettem tovább ezerrel az életemet, hogy őt a legnagyobb biztonságban és szeretetben tudjam felnevelni. Az érzés, hogy mostantól egyedül kell gondoskodnom a gyermekemről, számomra szintén erőt adott és semmi megterhelőt nem éreztem benne. Miközben folyamatosan nőtt az igény a befelé fordulásra, elcsendesedésre, egyre fontosabbá vált számomra a gyermekemmel való bensőséges kapcsolat megélése” – meséli, hozzátéve, hogy számára pont a finishben kavarogtak jobban a gondolatok és érzelmek, de szerinte fantasztikus, hogy milyen erőt és alkalmazkodóképességet tud megélni egy nő terhesség alatt.

A párkapcsolati problémák is meg tudják nehezíteni az öröm megélését, Ilona erről mesélt:

„A második gyereknél azért voltak nehéz érzéseim terhesség alatt, mert már a házasságom romjain ültünk, amikor megfogant, de tervezett gyerek volt. Vele a csendes tehetetlenség és csapda érzése járt együtt, amikor kiderült, hogy sikerült teherbe esni. Örömmel fogadtam, szerettem minden porcikámmal, csak a felhőtlen boldogság került el” – meséli, és azt is hozzáteszi, hogy szégyellte magát amiatt, mert nem tud megfelelni az idilli terhes nő képének. De ahogy a könyv is írja, pont ezt a boldogságmítoszt kell átírni a fejünkben, fontos megérteni, hogy a félelem, a hullámzó érzések természetesek, elfojtás helyett el kell fogadni a jelenlétüket, szembe kell nézni velük és arra fókuszálni, hogy igenis képesek vagyunk megbirkózni a változásokkal, és fejlődni a kihívások által.