Vannak áthidalható távolságok, és olyanok is, amelyek rendkívülinek bizonyulnak. Akárhonnan is nézzük őket. Megtételükhöz ugyanis lelki muníció is szükséges. A BAZ vármegyei Vizsoly fő utcáján rendezett porták, békésen bólogat, harsányan zöldellő fák fogadják az arrajárót. Koranyári melegnek örülhetünk, ami tekintve, hogy hajnalban még négy fok volt, biztató. Később, amikor majd hátunkat a meszelt falú kis épületnek vetjük, és ott beszélgetünk az Ökumenikus Segélyszervezet Jelenlét Pontjának munkatársával, már szinte nyári forróságot érzünk. Pedig hol van még a nyár… És egyelőre még én is a majd ezer fős falu fő utcáján téblábolok, elnézek egy házszámot, tovább megyek, mint kellene, jobbra a Biblia Múzeum tűnik fel, hiszen itt, Vizsolyon nyomtatták ki 1590-ben az első magyar Bibliát, a látogatóközpont közvetlenül a templom mellett húzódik.
Látszólag minden nyugodt, békés, kisebb nyüzsgés csak az abc előtt van, hamarosan bekanyarodhatok a Jelenlét Pont udvarára. Ahol éppen (előrehozott) gyereknapot tartanak, a térség más Jelenlét Pontjairól fogadták a gyerekeket – úgy harmincan lehetnek.
Négylábú segítők (Fotó: Brugger-Hornyák Alexandra)
Hány és hány gyerek számára magától értetődő, hogy ezen a napon, ha nem is csodák történnek, de ünnep van, játék van, kaland van, nevetés van és még ajándék is!
Az itteni gyerekeknél azért ez a nap is más, mint a többi. Lázasan veszik körbe az udvaron a Miskolci Spider Mentőcsoport kereső-kutató kutyáit, akik most nekik tartanak bemutatót. Feszülten figyelnek, még az udvarra kanyarodó autóra sem reagálnak. „Isten hozott!” – mondja annyi szeretettel Bódisné Bús Éva központvezető, hogy az ember rögtön otthon érzi magát.
Valahogy így vannak ezzel a gyerekek is, otthon érzik magukat, állapítom meg később, amikor kötetlenül, szabadon játszanak. És mesélik is, kevés az olyan nap, amikor suli után ne mennének el a Jelenlét Pontra. Szinte nincs is olyan nap. Mert ott mindig van mit csinálni, van, aki várja őket, van, aki foglalkozik velük, és bár tanulni is kell, amit a felnőttek fejlesztésnek hívnak, azért sok a játék, és ami legalább annyira fontos, sok a szeretet. Ami ezeknek a gyerekeknek talán fontosabb is, mint bármi más.
„Előfordul, hogy a hinta hangjára jövünk ki az irodából, vagy arra, hogy pattog a labda, bár gyereket még nem is látunk – meséli Éva, miközben a Segélyszervezet nemrégen felújított házába, a közösségi térbe kalauzol. – A kapu nálunk mindig nyitva, a gyerekek iskola után sokszor egyenesen ide jönnek, és már mennek vagy mennének is játszani. Persze nem mindig, hiszen vannak ütemezett foglalkozások, és ezt ők is jól tudják.”
Zsákban futás csak látszólag egyszerű (Fotó: Brugger-Hornyák Alexandra)
Valamit valamiért
„Sokan járnak ide a faluból?” – kérdem Évát, miközben már az előre elkészített szendvics és kávé mellett ülünk az asztalnál. Otthonos a közeg, mellettünk kis asztalok, rajtuk számítógép, monitor, a jól felszerelt könyvespolcon foglalkoztató könyvek tucatjai, regények sorakoznak, a falon levő plakátokról az is kiderül, hogy kérdő mondatot hogyan is képezzük. És sok-sok színes gyerekrajz fonja körbe mindezt.
„Ha húsz-huszonöt gyerek, akik rendszeresen jönnek, soknak számít, akkor igen – mondja Éva. – De rendszeres látogatóink a felnőttek, akik baba-mama klubra, varró tanfolyamra, főző klubra járnak, vagy éppen pénzügyi tanácsadásra, és egyre többen keresik a pszichológust is. Nagy szükség van rá, az itteni családoknál sok a probléma, sok a bántalmazó kapcsolat. Akkor is jó valakivel megbeszélni a dolgaikat, ha csak a szokásos napi ügyek történnek.”
„Ami itt mit is jelent?”
„Leginkább azt, hogy az asszonyok egyedül vannak, sokszor négy-öt gyerekkel. A férfiak, ha van munkájuk, hetesbe járnak az építőiparba, hétfőn elindulnak itthonról, hétvégére érnek haza. Addig a család egyedül van. Nehéz megbirkózni mindennel, ellátni a gyerekeket folyamatosan. Mi, tőlünk telhetően segítjük őket, biztos pont vagyunk a számukra.”
Editke és Viki – barátnők, akik már táborban is voltak (Fotó: Brugger-Hornyák Alexandra)
„A falu elfogadta a működéseteket? Befogadtak titeket?”
„Határozottan mondhatom, hogy igen. Nincs ellenérzés, jönnek, engedik a gyerekeket is, tudják, hogy itt csak jó dolog történik velük. A felnőttek azt is megtapasztalhatják, annak, hogy részt vesznek a foglalkozásokon igenis van értéke, nem csak az idő telik el vele. A Tallér program lényege pont az, hogy valamit valamiért. Ő jön, tanul valamit, fejleszti a tudását, amit később a munkaerőpiacon kamatoztathat, ezért cserébe úgynevezett tallért kap, amit pedig élelmiszerre, ruhára, kozmetikumokra tud beváltani nálunk. De a gyerekek is ugyanezt az utat járják végig, csak az ő esetükben inkább készségfejlesztésről beszélünk. Ha egy folyamat végére érnek, ők is választhatnak játékot, édességet, akármi mást. Megtanulják, hogy a befektetett időnek, tanulásnak értéke, értelme van.”
Itt minden összeöltődik, ami kell, az összeáll
Meséli még Éva, hogy a legjobb visszajelzés a működésükre talán az, hogy mostanában kisebb-nagyobb ügyeikkel az itteniek már nem a hivatalba mennek, vagy a védőnőt keresik meg, hanem egyenesen a Jelenlét Pontra hozzák a kérdéseket. Kell ennél több? Megbíznak bennük, hallgatnak rájuk.
A közösségi térből nyíló, amerikai stílusú konyhából összetéveszthetetlen illatok szállnak fel. Egyszerre vagy négy helyen is sül a nagy kedvenc, több tányéron sorakoznak már az elkészült palacsinták, az egyik odajáró anyuka és néhány másik fiatalabb nő süti őket megállás nélkül, reggel óta. Odakint meg bográcsban fő a vagy hetven liter gulyásleves. Gyerekkorunk tábori hangulata köszön vissza, az a közösségi élmény, amire negyven év távlatából is jó emlékezni, merengek, miközben megnézzük a modern eszközökkel felszerelt foglalkoztató szobát, ahova logopédus és mozgásfejlesztő szakember is jár minden héten, és ahol a baba-mama foglalkozásokat is tartják. A legkisebbek sokszor az itteni kiságyban alszanak, pillednek el, a meleg, biztonságos közegben.
A tűzön főtt gulyásleves pillanatok alatt elfogyott (Fotó: Brugger-Hornyák Alexandra)
A varroda pedig egy külön csoda! Professzionális, ipari varrógépek sorakoznak a tágas, világos helyiségben, közepén pedig hatalmas szabász asztal, alatta megannyi anyag, szövet feltekerve. A varrótanfolyamot nagyon szeretik az asszonyok, Lengyel Zoltánné, Orsi pedig végtelen türelemmel segíti őket ebben a tanulásban. Kezük alatt apró ajándéktárgyak formálódnak, igyekeznek újrahasznosítani a nem használt ruhákat. S hogy van-e sikere a munkájuknak? De mennyire! Ketten, akik itt tanultak meg varrni, már el is tudtak helyezkedni egy varrodában. A végső cél, hogy az itt megszerzett tudással felvértezve integrálódni tudjanak a munkaerő piacra.
Lassan kisétálunk a kertbe, hátrafelé óriási a telek, gyümölcsfák sorjáznak, előttük pedig teqball asztal, hinta, és nemsokára itt áll majd a színes ugrálóvár is. De előtte még vetélkedők, ügyességi játékok, kötélhúzás, zsákban ugrálás és kézműves foglalkozások futnak, az asztalokon műgonddal formálódnak a süthető gyurmából gyúrt, nyakba akasztható szívecskék. Színes, csillámpor kerül rájuk, s ahogy a hirtelen feltámadt szél belekap, már az arcokra is jut belőle. Együtt nevetünk fel a lányokkal.
„Jaj, de szép lett a maga arca is!” – kiált fel hirtelen egy kislány.
Editke, Ortó Editke haját szép fonatba rendezte valaki, éjfekete szeme szinte kiviláglik alóla. Megtudom, énekesnőnek készül, s ha idén nyáron nem tud táborba menni, majd sokat énekel otthon. Tavaly már volt táborban, Kastélyosdombón, egy hétig. Egy egész napot kellett utazni, hogy odaérjenek. Sok minden történt vele, legjobban medencézni szeretett, és hát ott mindig milyen jó volt a koszt! Ezt barátnője, Búri Viki is megerősíti, aki nem mellesleg a táborban az emeletes ágyon felül aludt, ahonnan olyan szép kilátás nyílt a tájra, amilyet életében nem látott még.
Lassan ebédhez készülnek a gyereknap főszereplői, még pár perc kell, hogy a gulyás is elkészüljön.
„Jaj, Tázi néni, maga olyan, mint a második anyukám!”
A varroda külső, meszelt falánál ülünk, hátunkat ott támasztjuk meg a kézműves foglalkozást vezető szőke, mosolygós Anasztáziával. Az Ökumenikus Segélyszervezet Jelenlét Pontjának vezetőjével, Dr. Szegediné Firkó Anasztáziával, akit gyerekei Tázi néniként emlegetik.
Tázi néni a lányokkal (Fotó: Brugger-Hornyák Alexandra)
„Mindegyikőjüket ismerem, tényleg olyanok egy kicsit, mintha a gyerekeim lennének – meséli. – Ide hozzánk persze nem csak gyerekek járnak, úgy szoktam mondani, nullától 99 éves korig. Hogy ők miért nem jönnek? Mert ez itt az asszony helye, meg a gyereké, úgy tartják.” Beszélgetünk még arról, hogy az idejáró gyerekek nagy részének ez a biztos pont. A hely, ahol mindig az fogadja őket, aminek otthon is kellene: nyugalom, jókedv, játék és feladat. A Jelenlét Pont szakmai munkatársai mindig tudják, miért állít be hozzájuk egy gyerek. Ha nem is mondja, látszik rajta. Az is, ami otthon történt. Aztán persze megnyílnak, és ha azt érzik, bizalommal vannak feléjük, mesélnek. Sokszor nehéz dolgokról, egy átlagos gyerek számára nehezen feldolgozható történésekről. De nekik túl kell jutni rajtuk valahogy. A foglalkozások amellett, hogy új ismereteket adnak, egyben el is terelik a figyelmüket a mindennapokról. „Nem kell nagy dolgokra gondolni, nagyon menő témának számít a kamaszlányoknál a szépségápolás, így krémezünk, hajat ápolunk, arcpakolást készítünk, imádják” – mondja elgondolkodva Tázi. Aztán, amikor ő is hazaér a három saját gyereke mellé, egy hosszú nap után, csak azt kéri tőlük, hogy tíz percre hagyják magára. Ennyi jut az áthangolódásra. Hogy mi adja az erőt a következő naphoz? Például az, amikor valamelyik kislány hozzábújva, azt mondja, jaj, Tázi néni, maga olyan, mint a második anyukám! Hát hogy is lehetne oda nem visszamenni, ahol így ragaszkodnak az emberhez!
S ahogy idáig érünk a beszélgetésben, észre sem vesszük, a gyerekek már az asztalnál ülve kanalazzák a levest. Az ebéd után pihenés pedig csak addig tart, amíg meg nem érkezik az ugrálóvár, kell egy kis idő, amíg felfújják a hatalmas, színes csodát. Nagy ám a várakozás. Majd hamarosan apró és nagyobbacska zoknis gyereklábak pattognak a várban, biztonságos a repülés, a talajfogás, a fent és a lent most egybe olvad, mintha mindig minden ilyen kerek lenne az életben. A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet vizsolyi Jelenlét Pontjáról a falu végig hömpölyög az önfeledt nevetés.
Gyereknap van.
Amennyiben adományozni szeretnél az Ökomenikus Segélyszervezet számára, ezen a linken van rá lehetőséged.
