A kétévesemmel voltam itthon, amikor az utcán elkezdődött az ünneplés. Először csak pár kurjongatás hangja szűrődött be a nyitott ablakon, aztán egyre hangosabb lett: jött a dudálás, a kiabálás, a nevetés. Közben az instára lesve az ünneplő tömeget néztem, ahogy idegen emberek összekapaszkodnak, együtt táncolnak vagy épp a metró mozgólépcsőjén pacsit adnak egymásnak. Az a fajta fizikai és virtuális zaj volt ez, amit az ember nem bosszankodva hallgat és néz, hanem érzi benne a felszabadulást. Azt, hogy valami véget ért – és valami reményteljes elkezdődött.
Én mindeközben ott álltam a nappaliban egy kisautóval és egy törölközővel a kezemben.
Alig fogtam fel, mi történik. Az elmúlt tíz évben újságíróként és magánemberként is ott voltam a legtöbb ellenzéki tüntetésen. Az egyre szorítóbb politikai közeg, a szabad sajtó leépítése, a gyűlöletkeltés, a családkép uniformizálása, és egymás ellen uszítás nem valami távoli ügy volt számomra, hanem a mindennapjaim része. Láttam, ahogy a szakmám hitelét rombolják, ahogy gyűlöletet, félelmet keltenek, a saját bőrömön éreztem, ahogy egyre nehezebb jövőképet találni abban, ami a valóságunkká vált.
Talán ezért is vágytam ennyire arra, hogy ott legyek.
A tömegben. Azokkal, akik – hozzám hasonlóan – újra és újra kimentek az utcára, akik végig reménykedtek, bíztak a változásban, és azokkal, akik mostanra érezték úgy, hogy lépni kell. Ünnepelni akartam. Kiadni magamból mindazt a feszültséget, ami az elmúlt években felgyűlt bennem. Érezni a tömeg energiáját, az összetartozást, azt a ritkán tapasztalható kollektív erőt, ami egy ideje hiányzott a poralizált társadalmunkból. Megengedni magamnak, hogy újra bízzak, hogy újra büszke legyek arra, hogy magyar vagyok. Talán egy kicsit vissza is akartam bújni a régi, fiatalabb énem bőrébe – megadni neki azt az örömöt, amit akkor nem élhetett át, hiába tett érte.
Ilyen képeket szkrolloztak a kisgyerekes szülők, miközben (jobb esetben) aludtak a gyermekek. (Photo by Sean Gallup/Getty Images)
Helyette fürdés, mese, altatás – szeretem ezeket a pillanatokat, de most nehéz volt a csendes buborékunkban alváshoz készülődni, miközben kint történelmi pillanatok zajlottak. Már aludt a kisfiam, amikor a telefonomba bújva cseteltem a barátaimmal. És most először éreztem azt, amitől egy kicsit meg is ijedtem: irigykedtem.
Azokra, akik ott voltak. Akik pezsgőt bontottak, nevettek, ölelkeztek. Azokra a gyerektelen vagy nagyobb gyerekes barátaimra, akiknek most nem kellett időben hazaérniük, nem kellett altatniuk, nem kellett csendben maradniuk. Aztán, amikor posztoltam arról, hogy az elmúlt két év első igazán nagy FOMO-ját éltem át, sorra jöttek az üzenetek, én pedig végre felfogtam, nem velem van a baj:
„Ugyanez.”
„Mi is altattunk.”
„Én a fürdőkádból követtem az eredményeket.”
Fancsikai Eszter is kirakott egy videót, amiben a kisgyerekes FOMO-ról írt, és még jó pár hasonló tartalom került fel a netre. Jelezve, hogy bizony ez a furcsa, kettős érzés nagyon sok kisgyerekes anyának ismerős. Amikor egyszerre vagy jelen– és közben teljesen máshol.
A kisgyerekes FOMO teljesen normális
A pszichológia ezt a jelenséget FOMO-nak – fear of missing out – hívja, vagyis attól való félelemnek, hogy kimaradunk valamiből. És bár e mögött ott van egy nagyon erős, szeretetteli választás – a gyerek –, attól még a hiányérzet lehet valós és jogos.
Erről számoltak be az nlc olvasói is:
„Altattam a kicsit mikor jött az üzenet, hogy OV. gratulált Magyar Péternek. Össze szökött a könny a szemembe. Alig vártam, hogy elaludjon a kis huncutom. Persze, hogy nehezen aludt el. A két 18 év feletti gyermekem a rakparton volt az eredményvárón! Az ő elmeséléseiből és a neten keringő őrületesen jó videókból átjött mit hagytam ki….”
After a családosoknak:
Egy szuper program, amit valószínűleg szintén kisgyerekesek hoztak létre: szombat délelőtt a Margitszigeten lesz egy családi, rendszerváltó after, ahol a gyerekeinkkel, és egymás társaságában megünnepelhetjük a vasárnapi eredményt. Itt találjátok az esemény linkjét.
„Én még most is szenvedek hogy nem voltaam ott de nagyooon”
„Abszolút! Beteg gyerekkel itthon , a TV előtt zokogtam és amikor nem bírtam tovább, kirohantam a kertbe és táncolva kiabáltam, hogy vége van! Azóta nézem a videókat és próbálom elképzelni milyen lehetett”
Mielőtt jönnének az afféle kommentek, hogy „hagyjuk már abba a picsogást”, vagy hogy „mi akartunk annyira gyereket”, szögezzük le, ez nem hálátlanság, és nem azt jelenti, hogy nem szeretünk anyák lenni, a gyerekeinkkel időt tölteni. Valójában ez az érzés egy alapvető emberi szükségletből fakad: abból, hogy kapcsolódni akarunk másokhoz. Kisgyerekes szülőként ez az igény könnyen felerősödhet, hiszen az élet beszűkül, a spontán közösségi élmények száma csökken, miközben a külvilág – főleg a közösségi médián keresztül – folyamatosan emlékeztet arra, miből maradunk ki.
A szakirodalom azt írja akkor érdemes odafigyelni rá, ha állandósul, szorongást okoz, vagy bűntudattal társul – például ha úgy érezzük, rossz helyen vagyunk az életünkben.
Az a fajta, egyszeri, erős FOMO viszont, amit egy ilyen történelmi pillanatban élünk át, inkább annak a jele, hogy fontos számunkra a közösség, és hogy még mindig kapcsolódunk ahhoz a világhoz, amelynek egy időre most a peremére szorultunk
A közösségi média ráerősíthet a FOMO-ra
Felmerülhet a kérdés, hogy vajon a kisgyerekes FOMO mindig is létezett, vagy inkább a mi korunk „terméke”? A válasz valahol a kettő között van. A szakértők szerint a kimaradás érzése nem új – a szülővé válás mindig is együtt járt azzal, hogy bizonyos élményekről le kell mondani. Régebben azonban ezek a határok sokkal élesebbek voltak: aki otthon volt a gyerekkel, az valóban „kívül maradt” a történésekből, és nem is látta folyamatosan, mi zajlik máshol.
Ma viszont a közösségi média révén, nemcsak kimaradunk valamiből, hanem végig is nézzük, ahogy mások részt vesznek benne, – miközben mi egy teljesen más ritmusban létezünk. Ez az állandó „kukkolás” az, ami a FOMO-t sokkal intenzívebbé teszi, mint korábban.
Éppen ezért érdemes kicsit kordában tartani a szkrollozást: néha elég annyi, hogy nem görgetjük végig az összes sztorit altatás után, vagy hogy emlékeztetjük magunkat arra, amit látunk, az csak egy szelete a valóságnak. Segíthet az is, ha megpróbáljuk átkeretezni a helyzetet: nem csak arról van szó, hogy valamiből kimaradunk, hanem arról is, hogy valami másnak éppen most vagyunk a közepén. Egy olyan életszakasznak, ami ugyan korlátoz, de közben nagyon intenzív és megismételhetetlen is.
Talán, ami a legnehezebb ezzel az érzéssel kapcsolatban: fejben tartani, hogy hiányozhat valami – miközben ott van a karunkban valaki, akire annyira vágytunk, és aki miatt most máshol van a helyünk.
És legvégül: az ilyen helyzetekben segíthet, ha kapcsolódunk másokhoz, akik hasonló cipőben járnak – már az is oldja a feszültséget, ha látjuk: nem csak mi érezzük így. És talán az is, hogy megengedjük magunknak azt a gondolatot, hogy egyszer majd mesélünk erről a gyerekeinknek. Hogy volt egy este, amikor a város ünnepelt – mi pedig altattunk. És mindkettő fontos volt.
