Szex pocival

Már így az elején bevallom, bizony ezen a téren csúfos kudarcot vallottam. Borzalmas volt ezzel szembesülni. Tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam. Egy olyan jelenséghez kellett volna áthuzaloznom magam, amire annak ellenére nem voltam felkészülve, hogy gyermekünk tudatos és felelősségteljes döntés, meg miegymás eredményeként fogant.

Kezdetben, az első néhány hónapban a probléma még nem mutatkozott. Sőt, a siker és a várható eredmény nem kevés euforikus örömével fűszereződött együttlétünk. Aztán lassanként komolyabbra fordultak a dolgok. Már nem csak ábrándjainkban élt az a kép, hogy egy fővel bővül a család, akiért soha addig nem tapasztalt felelősséget kell majd viselnünk. A kis jövevény, akit már a fogantatás pillanatától kezdve a nevén emlegettünk, szólítottunk, immár szemmel látható, kézzel tapintható formában is jelezte érkezését.

Nyomasztott volna a közelgő apaszerep elkerülhetetlensége? Nem. Korántsem. Nagyon vártam, nagyon készültem rá. Együttléteink mégis a pocak gömbölyödésével egyenes arányban ritkultak. Ha viszont nem a stressz vagy a felelősségtől való félelem mindennek az okozója, akkor hol lehetett a hiba? A helyzet romlását csak fokozta feleségem növekvő önvádja, melynek általában olyan formában adott hangot, hogy már biztosan nem találom őt elég vonzónak. Pedig közel sem erről volt szó, hiszen imádtam nézni őt, ahogy az anyaság érzése megszépítette, arca a boldogságtól sugárzott, szerettem osztozni az örömében, ha végre találtunk olyan ruhát, amiben pocakkal együtt is csinosnak találta magát, olyan cipőt, ami nemcsak praktikus, de esztétikus is. Teljes mértékben megértettem az elégedetlenséget és akár dühöt is kiváltó érzést, hogy azért, mert valaki várandós, miért kellene állandóan kantáros kertésznadrágban és kényelmesre kitaposott sportcipőben flangálnia? Szóval a feleségem nagyon is tetszett ebben az időben, sőt egyáltalán nem tartottam kevésbé vonzónak őt attól, hogy egyes morfológiai szegmensei látványosan átalakultak. Belátom, hogy mindez nehezen volt hihető, hiszen mindeközben szeretetemet, vonzalmamat csak verbális síkon és gyöngéd összebújások, simogatások formájában fejeztem ki. A szexuális életünk megroppanásának igazi okait akkoriban aligha lettem volna képes feltárni. Elvégre az is egyre jobban nyomasztott, hogy éreztem szerelmem egyre növekvő szorongását.

Furcsa módon a mai napig tapasztalom magamon, hogy a várandós kismamák mindegyikét szépnek és szentnek látom. Ez már csak azért is érdekes, mert amíg a fiam meg nem született, minden apróságot aranyosnak, ennivalóan édesnek láttam, ám utána rá kellett döbbennem, hogy már a csecsemőkorban is bizony akadnak kifejezetten ronda gyerekek. A kismamák viszont gyönyörűek maradtak, akikre minden szépségük és tökéletességük ellenére képtelen lennék szexuális vágyaim célszemélyeként tekinteni. Döbbenten és viszolyogva próbálom tudomásul venni, hogy vannak olyan férfiak, akiket meg kifejezetten ez hoz lázba, hiszen a minden igényt kielégítő pornóipar mi másért működtetné a „pregnant sex” műfaját.

Ma már meggyőződésem, hogy annak idején a feleségemmel kapcsolatban is ez volt a problémám. Képtelen lettem volna őt buja nőstény ördögnek látni, aki fékezhetetlen gerjedelmekre ingerel. Olyan volt ő ekkoriban a számomra, mint egy Madonna, mintha Leonardo vagy Botticelli festette volna. Rajongtam érte, csodáltam őt azért, hogy egy kicsiny lény, egy új élet fejlődik a pocakjában. Boldog voltam, hogy mindennek a részese lehetek. Teremtő istenek voltunk. Csakhogy a teremtés aktusa már befejeződött, véget ért. Talán szentségtörőnek is éreztem volna ebbe még úgy utólag belebabrálni. Meg aztán fura és majdhogynem elfogadhatatlan érzést váltott ki bennem, hogy profán cselekményem során valami igen bizarr viszonyba, érintkezésbe kerülhetek a fiammal is. Merthogy én őt már pocaklakóként is teljes mértékben a fiamnak tekintettem, elvégre ekkor már képet is láttam róla, nem egyet. Még mielőtt bárki valamiféle homofóbiára gyanakodna, megjegyzem, a helyzeten az sem segített volna, ha történetesen nem fiam, hanem lányom lenne.

Amúgy megfelelően jól fejlett racionalistaként és pragmatikusként tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy az ember számára a szex már korántsem csak a fajfenntartásra szolgál. Így aztán magam sem igazán értem, de ez nálam úgy alakult – nyilván tudat alatt –, hogy a fajfenntartást szolgáló szex eredményének kibontakozása ideje alatt nem tudtam önfeledten átadni magam a kölcsönös örömöket szolgáló szexnek. Ám nem csak ez volt a hiba.

Nos, ezt úgy, ahogy lehet, elszúrtam. Nem kicsit… Magyarázhatnám, hogy azzal, hogy ezen a téren nem volt tapasztalatom. Nem teszem, mert máig nem igazán tudom, mi volt az oka. Hasonló élethelyzetet megtapasztalt férfitársaimmal konzultálva arra azért büszke vagyok, hogy nem más hölgyeknél kompenzáltam. Azokat meg csak irigylem és tátott szájjal hallgatom, akik olyasmiről számolnak be, hogy a terhesség alatt a korábbi időszakhoz képest szinte felpörgött a szexuális életük, adott esetben úgy, hogy a kilencedik hónapban épp egy aktus indította be a szülést is.

Hogy velem pontosan mi történt, mi zajlott le bennem, azt alighanem csak egy pszichoanalitikus tudná kideríteni. S ha a probléma nem átmeneti lett volna, erre alighanem rá is szánnám magam. Így viszont marad a tapasztalat, meg a remény, hogy legközelebb jobban fogom csinálni.