 |
| Myreille |
A kapkodáson kívül még elkésni is utálok. Az persze biztos, hogy a szülésről nem tudok elkésni, de borzasztóan zavarna, ha arra jönnénk haza a kórházból, hogy kupi van itthon, és hiányzik valami apróság. Na jó, kicsit kényszeresnek tűnhet minden tettem, pedig én átgondoltságnak hívom. Gondolatban számtalan főpróbát tartok. Összekészítem a cuccokat a kiságyhoz, fel nem húzom, addig se porosodjon, és újra átnézem, mi mindent pakoltam be a kórházi táskába, eszembe jut még néhány fontos dolog. Vécépapírból inkább két tekercset teszek be, meg előkaparok egy régi hálóinget, „inkább legyen több, mint kevesebb” alapon.
A férjem nyugtatgat, olykor mosolyog rajtam. „Nem kell aggódni, bármit bármikor be lehet szerezni.” Az eszemmel én is tudom, de vidéken töltött gyerek- és kamaszkoromban belém ivódott, hogy mindenre előre kell gondolni, például vasárnap és hétfőn nincs kenyér a boltban. Amúgy meg az elmúlt évek nagy leckéje nem más, ami felnőttségem következménye, hogy belém rögzült, minden idiótaságomért én magam vállalom a felelősséget. Másrészt túlzottan udvarias vagyok, hogy az el nem végzett feladataimmal másokat terheljek.
Tulajdonképpen bármit kérhetnék férjecskémtől, segít ő nekem, de legtöbbször makacs öszvér vagyok, és nagy pocakkal székre állok, és ablakot pucolok, mert nem érkezhet meg úgy a csemeténk, hogy a napsugár ne essen seggre fényesre pucolt ablakainkon. Sőt, elérkezettnek láttam az időt, hogy a könyvespolcot is lepakoljam, leportalanítsak 14 méternyi könyvet, és visszapakoljam. Majd – mintegy levezetésképpen – kimostam a rongyszőnyegeket és a függönyöket.
A kapkodáson, elkésésen kívül még várni is utálok. Semmi jelét nem látom, hogy szülni fogok, na jó, a nagy hasam gyanús lehet, de nem érzek semmilyen változást. Olyan, mintha mindig is ilyen nagy pocakom lett volna, amelyben egy gyerek mocorog.
Itt volt, majd elmúlt a szülés orvosilag tervezett időpontja, és mindenki azt kérdezgeti tőlem, hogy mikor fog megszületni a fiam. „Fogalmam sincs”, válaszolom nem túl udvariasan a harmadik kérdezőnek, de utána enyhítek a pengeéles kifakadáson, hogy „bármelyik pillanatban megindulhat a szülés”, illetve „a gyerek jön, ha jönni akar”. Drága férjuram is idegesít rendesen, mert ahányszor felhívom, köszönés nélkül a „szülünk?” kérdést szegezi nekem.
Mindenki nagyobb transzban van, mint én.
A 7. heti ultrahangon végtelenül hosszúnak tűnt az előttem álló 33 hét, de hiába peregtek le a hetek, és közeleg a szülés időpontja, boldog tudatlansággal várom. Felfoghatatlan, hogy egy kész emberke nyújtózik, rugdalózik és csuklik a hasamban. Nem tudom felfogni, milyen lesz anyának lenni, de biztos, ami biztos, halakat festettem a gyerekszoba falára, és bízom az ösztönökben. A repüléssel is így voltam. Tudtam, hogy jó lesz. Azt pedig már csak remélem, hogy a gyerekes dolog is jobb lesz, mint ahogy a repülés is jobb a valóságban, mint a képzeletemben.
A 38. heti ultrahangon az olyan avatatlan szemek, mint az enyémek, semmit sem láttak, csak azon mosolyogtam, hogy a doki bácsi megmutatta, hogyan lebeg a fiam haja a magzatvízben. A 39. hét viszont terhességem legőrültebb hete. Az éjszaka közepén elrohanok a Füvészkertbe tündérrózsát nézni, majd a 39. hét harmadik napján „oké, én kész vagyok!” felkiáltással a frászt hozom mindenkire. Nem a kiborulás szélén tántorogok, nem is a magzatvíz folyt el, hanem megérkezett az isteni jel. Történt ugyanis, hogy életemben először sikerült olyan paradicsomlevest főznöm, amilyet a nagymamám szokott.
Figyelem, de semmi jelét nem látom a közelgő szülésnek. Miközben azon tépelődöm, hogy észre fogom-e venni, ha megindul a szülés, a világ új arcát mutatta meg, a nyákdugó személyében. Úgy tett, mit egy rossz szerető. Felcsigázott, majd cserbenhagyott. Elment a nyákdugó, de a szülés csak nem akar beindulni. Várakozás. Várakozás. Kórházba járás.
A lakás csillog-villog, a ruhák vasaltan sorakoznak a gardróbban, nincs mit tenni, várakozni kell. Leülök és olvasok, de csak azért, mert a pocakom és a kánikula annyira lelassít, hogy mozdulni már nem nagy öröm. Hirtelen kifogytam minden fontos és halaszthatatlan tennivalóból. Végtelen nyugalom uralkodik el rajtam. A táskához összekészítem a kiskönyvet és a szükséges papírokat. Feltöltöm a fényképezőgép akkujait, és üresre törlöm az SD-kártyát.
Gondolatban végrendelkezem, ám senkinek sem merem elmondani, hogy amint érzem a szülés közelségét, megváltozik a viszonyom a halállal. Helyette cetlit írok a férjemnek. Fontos telefonszámokat sorolok fel, biztos, ami biztos alapon, az első helyen anyuét, majd ráruházom azokat a feladatokat, amelyeket én nem tudok teljesíteni, kórházi időtöltésem miatt: gyerekorvoshoz elrohanni, vényeket elhozni és kiváltani, mérleget bérelni stb. Már mindent előkészítettem…
