Mellékszál, de az életemben nagyon fontos, hogy a mérleg és a centi még mindig nem annyit mutat, amennyire én vágynék, tehát egyetlen vállalható nadrágom van, mert a ruhatár-megújítást mindig azzal halasztom el, hogy holnaptól erős diétába kezdek, és akkor úgyis új ruhára lesz szükségem, felesleges most bármit venni. Tehát volt egy univerzális nadrágom, amelyben a telet és az immár másfél éve tartó „ameddig visszanyerem az alakom” idő egy részét vészeltem át. És igen, az a nadrág csak volt, mert egy figyelmetlen pillanatomban a pipereszekrényből levertem a vörös körömlakkot. Mert ha másként nem, legalább körömlakkal nőciskedem.
Soha ne törj össze körömlakkot a fürdőszobában. Csúnya dolog! Bármelyik vámpíros film megirigyelhetné, amit a vérvörös festék művelt a fehér fürdőben, illetve minden útjába kerülő ruhadarabbal. Háztartásunk minden tagjának ruhája szenvedett károkat, de a legnagyobbat én vesztettem a farmerrel és a futónadrággal. Egyikből sem lehet kiimádkozni a lakkot, amely nemes egyszerűséggel beette magát a szövetszálak közé. A fürdőszobát és a mosógépet egy nagy vödörnyi körömlakklemosóval megmentettem, azonban az a szitokáradat, amelyet magamra zúdítottam, garantálja a hosszú, ráncos öregkort.
Tehát így kerültem a játszótérre narancssárga síkabátban és körömlakkos nadrágban. Közben azzal biztattam magam – önbiztatásban nagy vagyok –, hogy a sötétkék nadrágon a vörös körömlakk nem is látszik olyan nagyon – tudom, tudom, hiú ábránd –, de választásom nem volt: gyerekkel nem tudok nadrágot venni, azonban a tavaszias időt és a napsütést ki kellett használnunk, eleget penészedtünk a lakásban egész télen.
Éppen úgy esett, hogy előző nap beszereztünk Fülnek egy háromkerekű biciklit – végül feladtuk azon tervünket, hogy azonnal kétkerekűre ültetjük –, és bár a műanyag motor is a lehetőségek között szerepelt, azt nem kaptunk. A végső érv azonban az volt, hogy cipőorr elkoptatására ez a műanyag szerkezet is tökéletesen meg fog felelni.
Zsombor szokása szerint először méregette az idegen eszközt, feldöntötte, kicsit játszott a kerekekkel, majd ráült, pedig a használati utasítást nem is olvasta, csak úgy önmagától rájött az eszközhasználatra, és a nappaliban, ismerkedés szintjén kipróbálta a biciklijét. Nagyobb lelkesedést nem mutatott.
Csoda, hogy ezek után nem jutott eszembe biciklit vinni a játszótérre?
Beléptünk a kapun, és Fül teljes lendülettel nekiiramodott. De nem kezdett anyja tervei szerint futkározni és kergetőzni, hanem a motorozó kiskrapekokat támadta le a motor megszerzése céljából.
Sajnos nem volt mellettem Ranschburg Jenő, ezért nemes egyszerűséggel kétségbeestem. Zsombor céltudatos volt, én béna. Próbáltam elmagyarázni a gyereknek, hogy az nem az ő játéka, nem szabad elvenni mástól. Hajthatatlan volt, ő is motorozni szeretett volna. Elmenekültem. A homokozó problémamentes övezetnek tűnt.
Kezdetben minden rendben ment. A fiam a szomszéd kisfiúval vállvetve dacolt a széllel, amely egyre inkább orkánerejűvé fejlődött, de mi, felnőttek jobban szenvedtünk, mint a gyerekek, akik inkább a csúszdával és a rugózó lóval foglalkoztak.
Régen túl voltunk már a tíz órán, gondoltam, csendes délelőtt elé nézünk, az anyaoroszlánok nem dacolnak a széllel, csak én vagyok kamikaze. Újból és megint tévedtem, aznap már sokadszor.
Tízórai után hirtelen megtelt a homokozó, és valamilyen csodálatos dolog folytán minden gyerek kezébe homokozólapát termett. Minden gyerek kezébe, kivéve az én hányatott sorsú csemetémét. Persze Zsombornak is van lapátja, még nyárról, de gondosan elpakoltam a szekrényébe, és a játszótérre azt sem vittem le. További pechünkre egy apa sem akadt a közelben, aki felszaladt volna érte, vagy vett volna egyet a közeli játékboltban. (Nem, nem vagyok elégedetlen, de nem tudtam a szemem kerekedését titkolni, amikor az egyik anya kartárs elküldte lapátért csemetéje apukáját.)
Fiam azonnal belevetette magát a társasági életbe. Kacagott, sikoltozott, és pirosra fagyott ujjakkal kaparászta a homokot. A közelben senki sem szánta meg egy lapátfélével, de végül valahonnan – élelmes gyerek, nem vitás – szerzett egy rózsaszín szitát és egy gesztenyét ráadásnak.
Boldogsága végtelen volt, igaz, az egyik legfiatalabb volt a társaságban, és fittyet hányt az összeszokott társaság kimondatlan szabályaira. Félénknek tűnő, szelíd fiam társaságban lendületes, céltudatos, nyitott és bárdolatlan. Amit megszerzett, azzal játszott, és egyáltalán nem szándékozott visszaadni. Zsombor tökéletesen viselkedett, én nem. Korából fakadóan nem érti a tulajdon fogalmát, jelenleg ő a világ egyedüli ura, és minden, amit lát, az ő szolgálatára teremtetett. Nem játszik más gyerekekkel, szintén a korából fakadóan, viszont remekül érzi magát, ha más gyerekek játszanak mellette. Csak arra figyeltem, hogy a világok szépen elférjenek egymás mellett a homokozóban.
Végül dél lett, ebéd és alvásidő. (Már csak egyszer alszik.) Zsombor kicsi világa igazán nem akart kiszakadni a homokozó nagy univerzumából. Üvöltött, amikor visszaadtuk a játékokat, kicsit toporzékolt is, és járóképtelen rongybabát játszott. A homokozó szélén álldogáló anyukák diszkréten hátat fordítottak, amíg én valahogy rendezem gyerekemmel az erő- és akaratviszonyokat. Leültünk egy padra, és dübörgő szívvel, de nyugodtan és kedvesen vázoltam a tényállást a krokodilkönnyekkel szenvedő bíróságnak.
Győztest nem hirdettünk, viszont Zsombor beleegyezett abba, hogy karon hazavigyem.
Már-már azt hittem, hogy akaratcsatánk észrevétlenül zajlott a játszótér szegletében, de amikor azt mondtam a fiamnak, hogy köszönjünk el, és intsen pápát a többieknek, akkor minden anyuka hátrafordult, és visszaintegetett a fiamnak.
Amint hazaértünk, összepakoltam a homokozószettet, és a kabátom alá akasztottam a fogasra. Játszótérre lapát nélkül soha többé nem megyünk!
