Mindig úgy gondoltam, hogy legalább két gyerekem lesz, és mivel világéletemben egy bátyra vágytam, helyette nővérem volt, ezért reméltem, hogy a nagyobbik gyerekem fiú lesz, a kisebbik pedig lány. Sok kicsi gyerek volt a családomban, a babázás sem állt távol tőlem, ezért az anyaságtól nem tartottam egy csöppet sem. Nem aggódtam azon, hogy hogyan tudom majd megfürdetni a gyerekemet, vagy ellátni, ennél tovább pedig nem is gondolkodtam. Amikor huszonöt éves koromban jött a mindent elsöprő szerelem, azonnal tudtam, hogy ettől a férfitól akarok majd gyereket. Amikor huszonhét évesen teherbe estem, kétségem sem volt felőle, hogy fiú lesz, és borzasztóan boldog voltam, amikor az ultrahang valóban egy fütyit mutatott. A szülés ugyan egy majdnem huszonnégy órás vajúdás után sikerült, de megvolt a kisfiam, egészséges volt, és nagyon boldog voltam, alig vártam, hogy hazavihessem. Nagyjából az ötödik napon ébredtem rá arra, hogy most már mindig felelős leszek érte, és ő nem egy játékbaba, amit félre lehet tenni, hanem egy kicsi ember, aki elsősorban tőlem függ, akivel éjjel nappal törődni kell.
Nagyon jó baba volt nappal, éjjel azonban 5 hónapos koráig folyamatosan sírt. Kezdtem már nagyon elfáradni, mire végre elkezdte végigaludni az éjszakákat. Sokat nevetett, szépen fejlődött, rengeteg örömöm volt benne, és utólag visszagondolva nem is értem azokat, akik olyan sokat panaszkodnak egy kisbaba miatt. Persze, ezt most mondom, két kamasszal!
Amikor a fiam kétéves lett, akkor kezdtem el gondolkodni azon, mikor legyen kistestvére, mert nem akartam nagy korkülönbséget a testvérek között. A kislányom majdnem pontosan három évvel a fiam érkezése után született, és legnagyobb meglepetésemre egészen más baba volt, mint a bátyja.
Valóra vált az álmom, volt egy fiam és egy lányom.
Kettővel már kicsit macerásabb volt az élet, természetesen mindketten ugyanakkor akartak enni, inni, de ez egy legyőzhető nehézség, minden anya megoldja. Szépen cseperedtek, nem voltak gyakran betegek, szófogadóak és kiegyensúlyozottak voltak mindketten. Nem állítom, hogy a fiam eleinte nem volt kicsit féltékeny a húgára, de ez gyorsan elmúlt. A kicsi rajongott a testvéréért, mindent megtett a kedvéért, már kétévesen tökéletesen kiszolgálta a bátyja összes kívánságát. Mivel a lányom nagyon hamar beszélt és szobatiszta lett, ezért vele sokkal könnyebb volt szinte minden, mint a fiammal. Anyukám mindig azt mondogatta, hogy „kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond”, de én nem hittem neki, mindig arra gondoltam, hogy a kicsikkel jóval nehezebb lehet, mint a nagyokkal, hiszen az önálló, nagy gyerekek egyedül is megoldanak sok mindent. Mondanom sem kell, anyukámnak lett igaza.
A komolyabb nehézségek akkor kezdődtek, amikor a fiam iskolás lett, és mellette komolyan sportolt is. Vesszőfutás volt minden nap az idővel, hogy kész legyen a lecke, meg a gyakorlás is, mire indulni kell edzésre, és a lányomat is hazahozzam az oviból, vele is eleget tudjak foglalkozni. Azt hiszem, nagyon elrontottam a nagyobbikat azzal, hogy mindig együtt csináltuk a házit, mert ez az egész általános iskolát végigkísérte, mindig mellé kellett ülnöm, hogy meglegyen a tanulnivaló, és ez egyre terhesebbé kezdett válni. Tudom jól, én is tehetek róla, sokkal nagyobb önállóságra kellett volna szoktatnom.
Amikor a lányom suliba ment, tudatosan ügyeltem arra, hogy az iskola az „ő munkája” legyen, csak akkor segítettem, ha nem ment valami.
És közben iszonyú gyorsasággal repültek az évek. A hétvégék a meccsek és edzések, a főzés, bevásárlás jegyében teltek, hétköznap pedig igyekeztem a munka és a család között megtalálni az egyensúlyt. A fiamról gyorsan kiderült, hogy a sportban kiemelkedően tehetséges, de a tanulás csöppet sem érdekli, bár a képességeivel nincs semmi baj. Egyre nehezebb volt belőle jó jegyeket kisajtolni, hiába igyekeztem segíteni őt a tanulásban.
Eközben a lányom önállóan megtanult mindent, a lehető legjobb jegyeket produkálta, és ahogy mindketten kamaszodtak, egyre többet veszekedtek. Ez az egyik legnehezebb dolog nekem a gyerekneveléssel kapcsolatban, mert amikor bántják egymást, azt sosem tudom könnyedén venni, mindig belesajdul a szívem. Csak az vigasztal, hogy a nővérem és én is nagyon sokat veszekedtünk gyerekkorunkban, de ennek ellenére jó testvérek vagyunk, és nagyon szeretjük egymást. Bízom benne, hogy velük is így lesz.
Valamikor harminchét éves korom körül eszembe jutott, hogy milyen jó lenne egy harmadik gyerek, mindegy, hogy fiú vagy lány, de ez az utolsó pillanat, hogy szülhetek még egy pici babát. A férjem hallani sem akart több gyerekről, én pedig hosszas mérlegelés után beláttam, hogy tényleg elég sűrű az élet kettővel is, nem lehetek olyan önző, hogy még egyet szüljek. Nem tudom, hogy jól döntöttem-e, néha még mindig felmerül bennem, milyen jó lenne babázni, de a pelenkázásra, szoptatásra, éjjeli virrasztásra már nem igazán vágyom. Illetve az is fontos, hogy vajon három gyereknek meg tudnék-e adni mindent anyagilag, hiszen kettőt is nehéz felnevelni, eltartani. De a legnagyobb problémák nekem a gyerekekkel kapcsolatban mindig a saját belső vívódásaimból adódtak. Rengetegszer eszembe jutott és jut ma is, hogy vajon jól csinálom-e, helyesen döntök-e az adott helyzetben, van-e jobb megoldás. Szerintem ez minden szülőben felmerül, és biztosan mindenkit nagyon bánt, ha nem mennek gördülékenyen otthon a dolgok.
Borzasztóan fáj, ha a gyerekeknek valami bajuk van, és nem tudom megvigasztalni őket, vagy nem tudok segíteni nekik. A lányom ma tizenhárom éves, a fiam tizenhat, és igazából örülhetek annak, hogy a fontos dolgokat mindig elmondják, nem hazudnak, beavatnak a dolgaikba.
A gyerekkori egymásért rajongásnak továbbra sincs nyoma, de én még mindig nagyon remélem, hogy előbb-utóbb jóban lesznek, és felnőttként majd számíthatnak egymásra.
Egyelőre dübörög a legdurvább kamaszkor, a hormonok tombolnak, néha egyetlen szót sem lehet kihúzni egyikből sem. De bízom benne, hogy egyszer csak túl leszünk ezen is, én legalábbis már nagyon várom a végét. Egy kicsit mindig megvigasztal, amikor másoktól is azt hallom, hogy nehéz a tinédzserekkel, és már nem gondolom azt sem, hogy létezik tökéletes anya. Ahogy nincs tökéletes ember, úgy tökéletes szülő sincs.
Nagyon sokat tanulok tőlük, jól és okosan látnak dolgokat, mindig mindent megéreznek, és a legapróbb rezdülésemet is értik. Amikor felcsattanok valami miatt, akkor ők előbb tudják, mint én, hogy hamar túl leszek rajta, hiszen ismernek, tudják, hogy nem vagyok haragtartó. A gyerekek nagyon pontosan ismernek minket, felnőtteket. Szerintem őket nehezebb meglepni, mint a szülőket. Ha számot kellene vetnem az életemmel, most, negyvenhárom évesen azt gondolom, hogy a gyerekeim születése a legjobb dolog az életemben. Ők a legnagyobb ajándékok, és soha semmire nem cserélném el őket. A nehézségek le vannak ejtve, azokon túl lesz az ember valahogy, csak az a fontos, hogy ők boldog felnőttek legyenek, és minden lehetőséget megadhassak nekik arra, hogy kibontakoztathassák a szárnyaikat. Szeretném, hogy tizenöt év múlva minden hétvégén együtt legyünk, legyenek unokáim, és babázhassak velük, a gyerekeim pedig továbbra is bizalmasan elmondják az életük legfontosabb dolgait. Ha jótanácsot nem is tudok majd adni, biztosan meghallgatom őket, ezt megígérhetem. Azoknak pedig, akiknek még nincs gyerekük, azt üzenem, hogy a gyereknevelés nem cukormáz mézzel leöntve, és sokszor bitang nehéz, de minden perce megéri!
