Fél éve ők voltak a világ legmegilletődöttebb osztálya. Ma minden nap buli kajaosztással, YouTube-diszkóval és a csempék rései közti egyensúlyozással. Megnéztük, hogy szeretheti egymást ennyire másfél tucat elsős.
“Én nem vagyok dedós, én nagyon kemény dolgokat olvasok” – jelenti ki az 1. d osztály elnök-vezérigazgatója, a hétéves Erik. A közbevetés releváns (hétfő reggel nyolc múlt, olvasásóra van), és szerencsére kiderül, hogy nem Stephen Kinggel, hanem Mi micsoda-könyvekkel übereli a Bogyó és Babócát, illetve a profibbaknál Harry Pottert.
Profiból pedig sok van. Az osztály 19 tanulója mind tavaly ősszel, azaz fél éve kezdte az iskolát, akkor ketten írtak és olvastak úgy-ahogy, ma pedig mindenki. Nemhogy nincs lemaradó: az egész osztály másfél hónappal jár a tananyag előtt. Ez nemcsak iskolai rekord, hanem valószínűleg országos is.
Még mielőtt azt hinné bárki, hogy intelligencia, szorgalom és cukiság szerint castingolták volna a gyerekeket: erről természetesen szó sincs, a Janikovszky Éva Két Tannyelvű Általános Iskola egyáltalán nem elitképző. Mégis különlegesek.
A szülők és a szakma is csak lesi, mitől teljesítenek ilyen jól, a legőszintébb megfejtés egy édesapától érkezett, aki levélben jelölte az osztályt az ország kedvencének:
“Példátlan kedvesség és odafigyelés jellemzi őket az első perctől kezdve. Ha valaki késve érkezik, három ember pakolja ki a táskáját, mire feleszmél. Ha lepottyan egy ceruza, legalább négyen ugranak utána, hogy felvegyék. Egy csomag otthonról hozott ropit képesek egycentisre törni, csak hogy mindenkinek jusson… És ami páratlan: végigszökellnek úgy a folyosón »aki csíkra lép, szerelmes«-t játszva, hogy nem lökdösik egymást. Ilyet még nem láttam.”
A jelek szerint a pedagógusok sem. Judit néni, a két tanító egyike fiatal anyuka, gyakran kell otthon maradnia a gyerekkel, “ilyenkor sorban állnak a kollégák, hogy helyettesíthessenek, mindenki odavan tőlük – meséli a szünetben. – Persze én is. Szó nélkül hazavinném bármelyiket.”
Még úgy is mindenki előtt járnak, hogy a tanító kreatívan lavírozik velük – szó szerint – a közoktatás rendszerében. Az első óra végét például lecsippenti, hogy egyedül, nyugodtan reggelizhessenek, a szünetekben pedig YouTube-diszkó van, Judit néni a DJ, lehet kérni, már amennyire a sávszélesség engedi. Alvaro Soler Sofiája az abszolút kedvenc, erre nagyjából mindenki táncol. Sem ebben, sem másban nincs vita, utána a lányok Shakirát kérnek (“a vakavakásat!”), a fiúk ekkor már inkább csak a klipet nézik. “Ők kitombolják magukat, nekem meg legalább van egy szusszanásnyi időm” – mondja az osztályfőnök.
“Oké, játsszuk azt, hogy elkezdődik az óra” – kezdi az órát Judit, a mondat kész ars poetica, nagyjából mindent elmond vele a tanításhoz való viszonyáról. Magolás helyett beszélgetés, kőkemény számonkérés helyett tanulságlevonás – meg is lett az eredménye. Ők tizenkilencen “tavaly szeptemberben még kis, megszeppent, kissé szorongó gyerekként álltak az iskola udvarán – így a már említett apa levele. – Egymást méregették, próbáltak alkalmazkodni a teljesen új környezethez, egymáshoz.”
“Ma már egy nagyszerű közösség tagjaként néznek egymásra. Az osztályban mindenki próbál a lehető legjobb tudása szerint teljesíteni, és akinek szüksége van segítségre, azon a képességeikhez mérten segítenek, hogy mindenki számára könnyebb legyen a tanulás. Ezzel maguknak, társaiknak is örömet szereznek, így boldogabbá téve az iskolában töltött időt.”
A gyerekek különböző háttérrel érkeztek, de az anyagiaktól függetlenül minden család rendezett, szerető. Akad vietnami és kínai kislány is, utóbbi nem is beszél magyarul, nem baj, megoldják. “Tessék, itt a multikulti működik“, zárja le az évtizedes, Magyarországon is aktuális vitát Judit néni, és mi nem ellenkezünk.
Hiába túl szép, hogy igaz legyen, igaz: ilyen együttműködést hat-hét éves gyerekek között még nem láttunk. Nincsenek játszmák, nincs hatalmi hierarchia. Kimondatlan alapszabály, hogy ha valami ehető, és több van belőle, mint egy, körbekínálják. A lassúakat megvárják, a későknek lopva mutatják, hol tartanak. Ha jelentkezni kell, az osztály fele szabályosan kiesik a padból, a másik fele inkább csendben tudja a választ.
Természetesen rákérdezünk az “aki csíkra lép, szerelmes!” játékra, Judit legyint, inkább megmutatják. “Reggeli előtt, jó? Én sem lépek csíkra.” Nem egyszerűen nem lép, az egészet ő kezdi: ahogy elhangzik a vezényszó, a gyerekek a várható őrjöngés helyett szépen csendben koncentrálnak, a többség természetesen arra, hogy a sűrű csempén ne lépjen csíkra, de páran diszkréten begyűjtenek azért egy-két szerelmet.
A levélben taglalt ropis példát muszáj élőben is kipróbálnunk, lerakunk hát eléjük egy zacsi Nógrádit. És tényleg: a módszer az, hogy gyorsan felmérik, mindenkinek jut-e egy (jut), a többit pedig követhetetlen matematikai műveletek és diplomáciai manőverek során tizenkilencfelé törik, míg mindenki elégedetten távozik. Másfél percig tart az egész.
Egyedül a celebség meghatározását illetően alakul ki némi konfliktus. Erik (aki nagyon kemény dolgokat olvas) hálás fotóalany, “lefotózott, sztár vagyok!”, kiáltja el magát egy ponton a fényképező felé hadonászva, “engem is, mégsem vagyok sztár”, tart ellent egy szkeptikus hang hátulról. Erik, mint később kiderül, fél órát őrlődik ezen. “Csókolom – szólít meg –, akit a fényképes bácsi lefotóz, az sztár?” Természetesen. “Na, sztár vagyok”, közli az osztállyal, ez már inkább kijelentés, mint felkiáltás, így az egész osztály kénytelen elfogadni, hogy ők bizony mind sztárok.
