A tiszavasvári iskola második osztályába közel harminc gyerek jár. Többségük óvodás kora óta ismeri egymást, volt idejük összeszokni. De az egyik osztálytársuk betegsége még összetartóbb közösséget formált belőlük.
A Tiszavasvári Általános Iskola második osztályosaihoz jöttünk. Szemérmesek. Kicsit izgulnak a “szereplés” miatt.
Mégis, már az első kérdésnél megered a nyelvük. “Én azért szeretek ide járni, mert itt vannak a barátaim!” “A tanító nénik is nagyon kedvesek!” “Sokat tanulunk, de mellette sok programra is járunk” – sorolják, hogy mi mindentől is különleges az ő iskolájuk, osztályuk.
“Mindenki sikerének örülünk! Ha valaki érmet szerez egy versenyen, biztos, hogy megünnepeljük.” “A táblára is rajzolunk valami szépet” – folytatják a gyerekek, közben teljesen kivirulnak. Márpedig érmek, helyezések ebben az osztályban is gyakran születnek. Valaki matekból a legjobb, másnak a versmondáshoz van tehetsége. Vannak, akik gyönyörűen írnak, vagy épp olvasnak.
“Regi a kézilabdában kimagaslóan jó” – mondja róla Béci. “Te pedig a futásban” – válaszolja Regi azonnal.
“Előfordul, hogy összeveszünk, de egy perc múlva már szent a béke. Igaz, néha kell egy kis segítség” – mondják a lányok, és tudja isten, miért, a tanító nénire néznek. “Időnként piszkáljuk egymást, de ennek is hamar vége. Könnyű rájönni, hogy butaság” – magyarázza Sára.
“Tudják jól, hogy egy közösségről van szó, ahol fontos, hogy megvédjék egymást – mosolyog a tanító néni, Gulyás Anikó. – Ebben az iskolában egyébként is bármit meg lehet beszélni.”
“Ha valakinek baja van, akkor is megpróbálunk segíteni. Ha szomorú, felvidítjuk. Szerintem az ebben az osztályban a legjobb, hogy összetart a bajban” – mondja egy másik gyerek, korát meghazudtoló érettséggel. “Akkor is ez történt, amikor megtudtuk, hogy az egyik osztálytársunk beteg lett” – teszi hozzá.
“Még az osztálykirándulásra félretett pénzt is odaadtuk neki.” “Ezzel nemcsak neki segítettünk, hanem a szüleinek is!” – magyarázzák.
A kislány, akiről a gyerekek beszélnek, sokáig nem járhatott iskolába. A tanítók otthon tanultak vele, felváltva, hogy ne maradjon le. “Régebben ő is jött velünk mindenhova, olyan jó volt, hogy jöhetett!” – szakad ki az egyik gyerekből. Megindító, ahogy egymás szavába vágva mesélnek. Érezni lehet, hogy annyira fontos nekik az osztálytársuk, hogy ma a közösségről is szinte egyedül ő jut az eszükbe.
“Nagyon hiányzott. Minden nap jelentettük, pedig tudtuk, hogy egy darabig még biztosan nem jön. Sokszor felhívtuk telefonon. Amikor csak lehetett, gyógyulást kívántunk neki. Megünnepeltük a születésnapját.”
“Gyűjtöttük a kupakokat, pontosabban az egész iskola gyűjtötte velünk” – mondja valaki. “Egy teherautónyi kupakot szedtünk össze. A végén a tanító néni odaadta az egészet a mentősöknek.” “Én elküldtem neki a fotót, amin együtt vagyunk – mondja a kislány egyik barátja. – Többször küldtünk neki rajzot, hogy érezze, mennyire szeretjük.”
“Kitartanak jóban-rosszban, amit természetesen otthonról hoznak – mondja a Anikó néni. – Nagyon büszke vagyok rájuk ezért. Nemcsak egy gyerek miatt van bennük ennyi jóérzés, de most ez volt a legfrissebb… Máskor a szülők szokták jelezni, hogy kinek van szüksége több figyelemre, törődésre. De ezt a gyerekek is mindig megérzik.”
Az érintett kislány odasúg valamit a tanító néninek. Kiderül, hogy azt kérdezte meg: megmutathatja-e a kabalát, amit az osztálytársaitól kapott a betegsége idején. Mert szerepelni ugyan nem szeretne, de a kabalát azért mindenképp szeretné, ha látnánk.
Egy kutyusról van szó, ő volt a kabala. A gyerekek szerették volna, ha “segít a gyógyulásban”. Szerencsére megtette a hatását. Ránézünk a kiskutya tulajdonosára. Szinte ragyog, ahogy a többieket hallgatja. Tudta, hogy mennyire szeretik őt itt, és mennyire sokat gondolnak rá, mégis nagyon megható, ezt így egyben hallani…
