Anyuka legszívesebben elaludna, a gyereken látszik, hogy azon a holtponton áll, ahonnan bárhová billenhet: vagy ájultan álomba hull anyu ölében, vagy hisztérikusan nyüzsögni kezd. Utóbbi történik. A kisfiú szaladgálni akar a zsúfolt kocsiban. Anyuka visszarántja, rácsitteg. Kis csend után a gyerek képeskönyvet követel, de az sem foglalja le sokáig, narancslét kér. Fehér pólóján ragacsos, sárga cseppek, anyuka visszafojtott dühvel szemléli a ruhán végbement borzalmat. Amikor azonban a gyerek pisilni menne, az indulat elszabadul.
Anyuka kirángatja fiát a vécéig, aki végighúzatja magát a kocsin, előbb csak nyafog, visszafelé már zokog keservesen.
– Otthon olyat kapsz, ha nem hagyod azonnal abba! – tör ki anyjából a tehetetlenség, amire még hevesebb zokogás a válasz.
Ekkor lép közbe az utastárs. Akire mindig lehet számítani. Aki minden esetben tudja a megoldást, amellyel rendet lehet teremteni.
– Öcsi, – szólal meg vérfagyasztó nyugalommal, miközben lehúzza kissé az ablakot – ha nem hallgatsz el végre, itt foglak kihajítani.
Kint már sötétedik, viharos szél rázza a fákat. A kisfiú elhallgat, képeskönyvét a melléhez szorítja, mintha a fedélen díszlő törpétől remélne védelmet. Öt perc múlva már alszik, csak a szempillái alól gördül ki még egy utolsó, kövér könnycsepp.
