“Nem is tudom, hogyan kezdődött a probléma, de talán az „üzemi koszt” megjelenésével. A család mindegyik nőtagja dolgozott, én óvodába jártam, ahol nem tudtam megbarátkozni az ételek ízével. Este a munkahelyi étkezdéből hazahozott falatok fogadtak – még így évek múlva is kiráz a hideg, ha eszembe jutnak azok a szörnyű főzelékek a zsíros csontokkal.
Akkoriban sokat betegeskedtem. „Egyél, mert elpusztulsz! Addig innen fel nem állsz, amíg meg nem eszed!” – hasonló megjegyzések záporában gyűrtem le kínlódva, hányingerrel küszködve a falatokat. Alig vártam, hogy kimenjenek a konyhából, s máris a szemetesvödörbe kotortam az ételt.
Gondosan betakargattam néhány újságpapír gombóccal, és diadalittasan vonultam ki, hogy megettem. Sosem felejtem el azt a hatalmas pofont, amit kaptam. Ennek ellenére eljátszottam még néhányszor ugyanezt. Takarításkor vajaskenyér hegyeket kotortak ki a hűtőszekrény mögül. Egyedül édesapám volt az, aki sosem erőltette az evést, látta, így is felnövök valahogy.
Talán meglepően hangzik, de felnőttként imádok főzni és enni, kedvelem a különlegességeket és a hagyományos ételeket egyaránt. Azt viszont elhatároztam, hogy saját gyermekeimet megkímélem ettől a cirkusztól. Mindent elkövettem, hogy finom, egészséges ételeket készítsek, de ha nem ették volna, egyetlen percig sem erőszakoskodtam volna.
Addig szophattak, amíg akartak, akkor ehettek más, amikor kedvük volt hozzá. Sosem könyörögtem azért, hogy egyenek, megvártam, amíg maguktól jelentkeznek. Érdekes módon évekig ismeretlen probléma volt számomra a rosszul evő gyerek. Remek étvágyuk volt, szinte mindig utolsó cseppig elfogyott, amit készítettem. Kínálás és győzködés nélkül is.
Mióta iskolában étkeznek, megváltozott a helyzet. Először hallottam tőlük ilyesféle megjegyzéseket: Fúj, mi ez? Nem vagyok éhes! Más nincs? Hús nincs benne?
Kortünet? Kamaszodnak? Nekik is az „üzemi konyhával” van gondjuk? Tény, hogy délután, estefelé újból megebédelnek, mert mégis inkább az otthoni ízekre vágynak.”
