Gátmetszés: pro

A gátmetszés alkalmazásának elterjedése előtt írott szülészeti tankönyvek oldalakon keresztül részletezik azokat a magzati és anyai sérüléseket, amelyekkel jómagam 25 éves pályafutásom alatt az általánosan elterjedt gátmetszésnek köszönhetően sosem találkoztam – egészen a legutóbbi időkig.

Mostanában ugyanis az “új” szülészeti eljárást lelkesen hirdető egyik közkórházunkból negyedfokú, tehát a végbél záróizmáig terjedő gátrepedést jelentettek. A gátmetszést éppen az ilyen típusú sérülések megelőzésére végzik!

A gátmetszéssel kívánják csökkenteni illetve megelőzni a későbbi széklet és/vagy vizeletcsorgás előfordulását, a hüvely belső sérüléseit, a méh és a hüvely süllyedését, valamint a szexuális működési zavarokat, amelyek az előbbi panaszokból fakadhatnak.

Megfelelő gátvédelem mellett (ilyenkor vágás nélkül, kézzel védi a szülésznő a gátat, és segíti a magzat megszületését) ugyan ritkák a súlyos sérülések, a baj csak az, hogy nem lehet előre megmondani, kinél fog a repedés bekövetkezni. Az orvosi etika pedig megkívánja, hogy a kevesebb veszéllyel járó gyakorlatot kövessük.

Mindenképpen szükséges a gátmetszés olyan esetekben, amikor a kitolás során a magzati koponyára túl nagy vagy túlságosan hosszú ideig tartó nyomás nehezedne – például első szüléseknél; a magzat medencevégű elhelyezkedésénél, vagy ha a magzat éretlensége miatt nem lenne képes a normális nyomásviszonyokat sem elviselni. A gátmetszés meggyorsítja a kitolási szakot, ezért olyankor is alkalmazni kell, ha a szülés elhúzódása fenyegető magzati oxigénhiányt okoz.





Az utóbbi húsz évben éles szakmai vita alakult ki a gátmetszés szükségességéről. Az elvégzett vizsgálatok eredményei sokszor ellentmondásosak. 1984-ben ezer fős mintát vizsgálva úgy találták, hogy a négy súlyos gátsérülés közül három abban a csoportban történt, ahol nem végeztek gátmetszést.

A vizelet és széklet tartási problémák okait keresve kockázati tényezőnek találták az elhúzódó kitolási szakot és a gátmetszést is – vagyis az is kockázatos, ha végzünk gátmetszést, s az is, ha nem. Az egyik nagytekintélyű angol tudományos folyóirat idei számában egy kolléga a gátmetszést a szexuális csonkítás kategóriájába sorolja. Szerintem az igazság valahol a kettő között van.

A gátmetszés szükségességét mindig csak az adott szülés lefolyása alapján, a gátfeszülés mértékéből kiindulva dönthetjük el. Az Országos Gyógyintézeti Központ Szabolcs utcai szülészeti klinikáján általában a szülések 25-30%-ában tartjuk feleslegesnek a gátmetszést. A helyesen elvarrt és kezelt gátmetszés tapasztalataink szerint önmagában semmilyen későbbi panaszt nem okoz.

Nyilvánvaló persze, hogy a túlzóan nagy, rossz irányú, rosszul elvarrt, nehezen gyógyuló gátmetszés rosszabb, mint egy spontán keletkező, de szerencsésen, szépen gyógyuló kisebb gátsérülés – s a gondolat megfordítva is igaz. Az egyes orvosok, intézetek minden említett tényezőben eltérhetnek egymástól, ezért talán lehetetlen a tapasztalatokat összehasonlítani, és belőlük általános következtetéseket levonni.