Szopi gondok

Csak cuppogott a cicim előtt, és olyan messze volt a tökéletes szopástechnikától, mint az a bizonyos Makó nevű keresztes lovag Jeruzsálemtől (de ez egy merőben másik történet).

Teltek múltak a napok, azonban Balázs csak nem akart szopni. Gigászi küzdelemmel a szájába csöpögtettem 3 és fél csepp tejet, de a folytatás már nem érdekelte. A mérések után egyre csüggedtebben vettem tudomásul, hogy megint nem szopott semmit.

A nővérek ennél finomabban fogalmaztak, ők a „semmit” eufemisztikusan nem mérhető mennyiségnek nevezik, bár ez az apró csúsztatás sem a lényegen, sem pedig a kedélyállapotomon nem javított. Én, aki meglehetősen határozott elvekkel mentem a kórházba, miszerint cumisüveget, cukros teát nem, én kértem a leginkább, hogy adjunk neki valamit, mert éhen fog halni ez a szegény gyerek. Igen, ennyit az elvekről…

A negyedik napon már úgy sírtam, mint a záporeső. Egyszerűen nem voltam hozzá szokva, ahhoz, hogy nem úgy működik a testem, ahogyan én szeretném. Úgy jöttünk haza a gyönyörűen kitakarított lakásba, hogy Balázs elindulásunk előtt 1 órával szopott először 10 millilitert. Mondanom sem kell, ez a mennyiség legfeljebb egy igen kicsi étvágytalan bébi kenguru szükségleteit fedezi.





Nem baj – vigasztalt a férjem, aki három hét elteltével már tökélyre fejlesztette a vigasztalás különböző technikáit – szerencsére ez már nem olyan nagy gond, majd adunk neki tápszert. Persze, tápszert. Csakhogy én nem akartam módosított tejet adni elsőszülöttemnek, mesterséges adalékanyagokkal.

Én (nagy É-vel és nagy N-nel), én akartam szoptatni, én akartam adni neki mindazt, amit más nem adhat, mert azt gondoltam, csak úgy lehetek tökéletes anya.

A családom megértette ezt, szegények már megszokták a csökönyösségem, és néha elég fárasztó maximalizmusomat, így aztán szaladtak tejszívóért, szaladtak digitális mérlegért. Megszervezték a hiányzó tej pótlására szolgáló anyatej zökkenőmentes megérkezését.





Éjjel-nappal elláttak bennünket: anyukám sterilizálta az üvegeket, a férjem hozta be a testmeleg tejet. Napközben „rázták” Balázst, hogy én tudjak pihenni, enni, aludni, és persze olvasni a szoptatásról megjelent itthon fellelhető kiadványokat.

És egyszer csak szinte észrevétlenül megtörtént a csoda. No nem nagy, de nekem pontosan ekkorára volt szükségem. Egyre többet sikerült kifejnem szoptatás után. Viszont nehezen igazodtam ki a különféle szoptatási iskolák között, akik természetesen merőben ellentétes jó tanácsokkal látják el a kétségbeesett olvasót.

A káosztól egy rövid, de velős brosúra, a Le Leche Liga kiadványa mentett meg, és az a megszívlelendő tanács, amit egy 4 gyerekes anyukától kaptam: ha ki tudom fejni, az azt jelenti: van tejem. Igen, azt hiszem, alapvetően ezt a legnehezebb elhinni.

Három nap alatt teljesen elhagytuk a cumisüveget, szegények azóta is magányosan hevernek a polcon a drága tejleszívóval együtt. Már régóta nem rohangál a férjem éjszaka az üveggel, az anyukám nem sterilizál éjjel-nappal, visszament dolgozni.





A napjaink szelídebben telnek: Balcsi megtanult szopni, ha már eleget evett, elfordítja a fejét, néha meg olyan édesen szunyókál közben, hogy a száján csurog ki a tej.

Az első hetek szorongásai szerencsére már elmúltak. Persze nem azt mondom, hogy nincs utánpótlás aggódnivalóból, de az is lehet, hogy ez nálam genetikus. Viszont azt biztosan érzem, hogy nem a szoptatás készsége tesz valakit tökéletessé. A gondoskodás, a féltés, a szeretet sokkal többet jelentenek. Ez volt az első lecke, amit anyaságból kaptam, és még igazán van mit tanulnom.