Férj

Sallai Ervin és Neje

Persze sietve hozzátette, hogy a lombik-programon nagyon jó esélyekkel indulhatunk, hiszen csak a petevezetők záródtak el. Nem tudtam, hogy mondjam el a hírt az ébredező nejemnek, így rögtön a közepébe vágtam, hátha az altatás utáni tompultság kicsit segít feldolgozni a problémát. Sajnos, mint a tüneti kezelések általában, a bódultság is csak rövid ideig volt gyógyír a fájdalomra, hiszen rendkívül nehéz feldolgozni több év próbálkozás eredménytelenségét, és a jövő kilátástalanságát.

Amikor az ember belekezd a lombik-programba, tele van kérdésekkel, bizonytalan, megalázott, kiszolgáltatott. Úgy érzi, kevesebb másoknál, túl későn talált rá a megoldásra. Irigykedve néztük az utcán babakocsit toló párokat, kilátástalannak tartottuk, hogy a mindennapi megfeszített munka, pénzhajszolás mellett végigjárjuk a vizsgálatok végeláthatatlan sorát. A naptárainkban az elvégzendő munkák mellett különböző laborvizsgálatok időpontjai tünedeztek föl. Bár az atrocitások nagy részét a feleségem viselte, elégedett lennék, ha annyiszor emelték volna ez idő alatt a fizetésem, ahányszor megmogyorózott temérdek urológus és andrológus, vagy ahányszor fogat összeszorítva előrekönyököltem. Ismerős a mondás. „Ez most egy kicsit kellemetlen lesz”. Arról nem beszélve, hogy lassan teniszkönyököm lett a különböző orvosoknak szolgáltatott spermamintától.

Már teljesen megszoktuk, hogy egy átlagos reggelünk a vérvétellel kezdődik, a napunk telefonálgatással telik az eredmények és az újabb időpontok után, az estéinket lefoglalja a számolgatás, hogy szorítsuk ki az ingyenes beavatkozáshoz szükséges százezreket, éjszakáink pedig annak függvényében zajlanak, hogy az aktuális vizsgálatok éppen engedik, tiltják vagy elrendelik a szeretkezést. Nem térnék ki részletesen a lélektelen darálóra, ami borzasztóan kevés információval ellátva hajszolt beavatkozásokon keresztül, nyilvánvalóan a megsegítendők nagy száma nemigen teszi lehetővé a humánusabb eljárást. Az abszolút fejetlenség csúcspontján elérkeztünk az utolsó szükséges vizsgálathoz – egy méhkürti röntgenhez. Szerencsénkre a beavatkozás mellékhatásaként az egyik petevezető átjárhatóvá vált, és mint azt később kiszámoltuk, rögvest másnap a feleségem teherbe esett.

Az összes orvos, akinek ezt elmondtuk, hitetlenkedve csóválta a fejét, és figyelmünkbe ajánlotta, hogy ennek a valószínűsége oly kicsi, hogy már-már csodaszámba megy. Csodák vannak, érdemes hinni bennük. Ugyanakkor mindenkinek érdemes elgondolkodnia azon, hogy nem is olyan egyszerű a természetet magunk alá gyűrni és eldönteni: márpedig én gyereket akarok, most! Mindazoknak, akik hasonló cipőben járnak, azt tanácsolom, ne stresszeljék magukat, ne érezzék kevesebbnek magukat másoknál, és ha bekövetkezik a várva várt gyermekáldás, ne feledkezzenek meg a fogadkozásokról, amiket megtettek időközben, legyen az alapítványok támogatása, örökbefogadás, vagy akár internetes fórumokon lelki támasz nyújtása olyanok számára, akik ennek a hosszú útnak az első lépéseit teszik.