Gyermekágy – az elsõ közös próbatétel

Vártam azt az ösztönök táplálta természetességet, ami a könyvek szerint megsegíti a tapasztalatlan és igen kétségbeesett anyákat, de nem jártam jobban, mint azok a szerencsétlen fickók, akik a soha meg nem érkező, talán nem is létező Godot-ra vártak Beckett darabjában. A kórházban a nővérkék tanácstalanul fogdosták a cicijeimet, és még a zárójelentés hideg, barátságtalan mondatfoszlánya – „a maternek kevés a teje” – is erősítette bennem az alkalmatlanság egyre égetőbb tudatát. Még az is csak sokkal később jutott eszembe, hogy rosszul érezzem magam az állandó vizsgálatoktól, amik eddig intimnek hitt testrészeim állapotát térképezték fel, illetve, hogy bosszankodjak a zárójelentés bürokratikus szívtelenségén.

A néhány kórházban töltött nap után már szinte irreálisan megnőtt bennem a félsz, s a családom ijedtséggel vegyes csodálkozással vette tudomásul, hogy egy helyett két bőgőmasinát hozott haza. Talán csak férjem kitartó és állhatatos vigasztalásának köszönhető az, hogy Balázs az első héten még nálam is sokkal többet sírt, bár feltételezem, ő merőben más megfontolásból.





Szerencsére az elhúzódó szülés nem viselt meg túlságosan, látható sebeim gyorsan és mindenféle komplikáció nélkül gyógyultak. Hazaérkezésünk után a védőnő is örömmel konstatálta, hogy milyen szépen ülök, és ez látszólag akkora megelégedéssel töltötte el, hogy Balázs fiamra egy pillantást sem vetett. Tájékoztatott bennünket az adminisztrációs kötelezettségeink felől, felsorolta a juttatások mibenlétét, és anélkül, hogy egyáltalán azt megnézte volna, hogy Balit tényleg a kiságyban tartjuk-e és nem a szekrényben, búcsút vett tőlünk. De előtte még nyomatékosan a lelkemre kötötte: legfeljebb három, de inkább négyóránként szoptassak, nyugodtam hagyjam sírni a babát, hisz legtöbbször nem éhes, egyszerűen csak ravaszkodik. Már az intelem első része is szöget ütött a fejembe, de az utolsó szavak még sokáig visszacsengtek bennem. Szegény kicsi babám hatnaposan a ravaszkodástól olyan messze volt, mint a tökéletes járástechnikától vagy a bilizéstől. Gyönyörű viharkék szemeivel még csak nem is látott rendesen.

Igen, összetört voltam, gyenge, szomorú, de azért nem ejtettek a fejemre. Megdöbbentett a védőnő XIX. századi elavult, százszor megcáfolt tanácsa, de helyrebillentett. Visszatért a már nagyon hiányolt makacsságom, és eldöntöttem, hogy nem adom fel a próbálkozást. Segítségemre volt kedves, segítőkész szülésznőm, aki jóval a szülés után, még a szoptatások alatt is elhalmozott praktikus ötleteivel, tanácsaival, és nyugdíj előtt álló doktor bácsink, aki a védőnő álláspontjához viszonyítva futurisztikus elveket valló, merész újítónak bizonyult. Nemcsak azt mutatta meg, hogyan kezeljem Balázs köldökcsonkját, de bátorított, hogy szoptassak bátran, amikor látom, hogy éhes, és persze egyek rendesen.





Bevallom, kezdetben az is nehézséget okozott, hogy felfedezzem, melyik sírás jelzi az éhségét, mert fürkész vizsgálódásaim nem hoztak azonnal eredményt. Balázs látszólag mindig teljesen egyformán sírt, így aztán lehet, hogy jó néhányszor akkor is megetettem, amikor melege volt, vagy fájt a pocija. Mindenesetre a babám még két hetes sem volt, mikor abbahagytuk a pótlást, és elkezdtem csakis és kizárólag szoptatni, és mérni a megevett tej mennyiségét. Tudom, ez utóbbi nem hangzik túl ősanyásan, de szükségem volt erre az objektív visszaigazolásra, még akkor is, ha eleinte a Balázs által elfogyasztott mennyiség némi szorongásra adott okot. Hónapokig mértem a súlyát szopás előtt és után s egy idő után már ez is a részévé vált a mi kis együttléteinknek, ugyanúgy, mint Balus ébrentartása különböző rafinériákkal, vagy mint a gömbölyű, izzadt kis homlok törölgetése.
A szoptatások kezdeti fájdalma és furcsasága lassan átalakult meghittséggé. Három hét elteltével Balázs pocakja egy-egy nagyobb szopi után határozottan domborodott ki a kezes-lábasából, bár a hosszú kezek és lábacskák még sokáig vékonyak maradtak. Segítségemre visszasiető anyukám is örömmel nyugtázta a változást, és tért néhány nap múlva megnyugodva haza.

Sokáig számoltam még az éjszakai szopásokat is, s talán furcsán hangzik, de az állandó fáradtság ellenére azok voltak a kedvenceim. Ültem a sötét félhomályban és figyeltem a kisbabám és a férjem mély, egyenletes szuszogását, mert az éjszakai ébrenlét mindkettejüknek nehézséget okozott, s végre a sok aggódás után egy kicsit én is vigyázhattam rájuk.