Babavárás – a kezdeti fogadtatás

A könyvesboltokban és a könyvtárban töltött néhány napos intenzív kutatómunka némiképp megnyugtatta háborgó önérzetem, bár leginkább Czeizel Endre egyik könyve nyújtott vigaszt, ahol is a szerző hosszú oldalakat töltött a fogantatás körülményeit elemző statisztikai adatok értelmezésével, feltételezem, a célközönség közismert türelmetlenségének csillapítására.

Szerencsére a rohamosan közeledő karácsonyi ünnepek és a halmokban tornyosodó javításra váró irományok ideiglenesen elterelték figyelmemet az anyaság utáni vágyakozásról. Bár egyre erősödő és hosszú napokig tartó hasgörcseimet a természet egyértelmű jelzésének véltem, talizmán gyanánt a férjemnek Vámos Miklós Apák könyve című művét választottam, s az ünnepek után néhány nappal kiderült: nem hiába. A terhes teszt színe végre a megfelelő árnyalatot mutatta, s várandósságom biztos tudatában az intenzív hasfájást már csak az anyatermészet pajkos tréfájának tekintettem. Az sem lohasztott le túlságosan, hogy a férjem csak néhány óra elteltével vette észre a fürdőszobába kikészített fura kis dobozkát, s nem is tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, mivel a piperekészletem legújabb tagjának vélte. Bár gondolom némi fejtörést, azért adhatott neki, amíg kitalálhatta, mire használhatom.

Mikor később felfedtem a dobozka titkát, életem párja együtt örült velem, s megállapodtunk, hogy Gombóc létezésének titkát egyelőre titokban tartjuk. Nem szerettem volna világgá kürtölni várandósságom tényét, amíg meg nem bizonyosodunk róla, hogy minden rendben van. A következő néhány hét során hivatalosan is bekerültem a várandós kismamák klubjába, s még azokat a változásokat is kezdeti örömmel konstatáltam, hogy a melleim megnőttek vagy hogy a multivitaminokat egyre nehezebben bírom letuszkolni a torkomon. Tizenegy hetes terhesen éreztem magam elég felkészültnek ahhoz, hogy elmondjam a jó hírt a szüleimnek. Anyukám



lelkesen fogadta, s az örömkönnyek szüneteiben próbált minden változás felől aprólékosan kikérdezni.
A papámnak láthatóan szüksége volt némi időre, de jóváhagyását elég jól mutatta az, hogy gondolatai már a bejelentés utáni hónapokban a körül forogtak, hogy milyen biciklit vegyen még csupán teoretikusan létező kis unokája számára.

Bár teljes erőbedobással dolgoztam tovább, a negyedik hónap elejére az egyre szaporodó lopott pillantások és összenézések nyilvánvalóvá tették, hogy a munkahelyemen sem lehet tovább titkolni várandóságom tényét. Igen, volt olyan kollégám, aki rosszallását fejezte ki az ütemezést illetőleg, de a legtöbben velem örültek, s fáradhatatlan buzgósággal avattak be saját terhességük legapróbb, bizalmas részleteibe, beleértve a fogantatás előzményeit, a terhesség és a szülés lefolyását is.





A pocakom dudorodása mellett leginkább újonnan felfedezett érzelmi labilitásom lepett meg. Kénytelen voltam lemondani kedvenc krimijeim nézéséről, mert a halál vagy a betegség megemlítése is napokig tartó rémálmokat okozott. Talán azért érintett meg annyira mélyen az egyik kolléganőm története, amikor egy ártatlan tavaszi megfázás után aggódóan figyelmeztetett, hogy ő is egy pont ilyen betegségen esett keresztül a terhessége utolsó hónapjaiban és a babája betegen és koraszülötten érkezett meg. Mondanom sem kell, hogy napokig sírtam, de tanultam az esetből. Ezután igyekeztem minden ilyen irányú beszélgetést csírájában elfojtani, bár a férjem édesapja igen leleményesnek bizonyult abban, hogy még a legártatlanabbnak tűnő beszélgetésbe is beleszőjön némi horrort.

A munka mellett még hét hónapos terhesen tanultam, az utolsó szigorlatomnál azonban már alig fértem be a szűk padba. Rendszeresen utaztam busszal, s csalódottan konstatáltam, hogy az én útvonalamon feltehetőleg valami hirtelen lefolyású járvány következtében kihaltak a gáláns lovagok, így sajnos sem arról nem tudok beszámolni, hogy előreengedtek volna a sorban, sem arról, hogy átadták volna a helyüket. Ezzel szemben néhány hónapnyi lökdösődés után arra jöttem rá, hogy az lesz a legjobb, ha már eleve a sor végére állok. Így sikerült megspórolnom jó néhány oldalba lökést, bár füstöt jóval többet szipákoltam be.





Szomorúan ébredtem rá, hogy már egyáltalán nem figyelünk egymásra, s azok az otrombaságok fájtak a legjobban, amik egy kis figyelmességgel elkerülhetőek lettek volna. Szeretném azt hinni, hogy talán a mi gyerekeink mások lesznek. Nincsenek futurisztikus elképzeléseim a dolgok alakulásról, de hiszem, hogy az apró változások rajtunk is múlnak.

Balázs most volt huszonnégy hónapos, s már lelkesen köszön meg mindent, s figyelmeztet, ha én esetleg nem teszem meg. Számon tartja az utcában lakó babákat és idős néniket, s néha még a legmorcosabb ismeretlenre is rámosolyodik, s bevallom, eszemben sincs lebeszélni róla, hogy köszönjön, minden szembejövő járókelőnek. Ha találkoztok velünk, bátran köszönjetek vissza!