“Először a fiam lázadozott, amikor tizenhárom-tizennégy éves lett, most már a lányom is, ő most tizenöt. Itt állok én közöttük istenem, csak nyugalom legyen , és kinek adjak igazat? Már volt, hogy a fiam elrohant hazulról, és olyan is volt, hogy zokogva zárta magára az ajtót, zengett a ház, a férjem magából kikelve üvöltött… Egyébként, hétköznapokon mind rendes, normális emberek, viszonylag jóban is vannak egymással… De az ünnep közeledtével a sok intézni való miatt is egyre feszültebbek, idegesebbek lesznek, leszünk. Mi a megoldás?”
Dr. Vekerdy Tamás válasza:
 |
Sokszor beszéltünk a fogyasztói társadalmak ünneptorzító hatásairól, de ritkán emlegettük a szokványos, a konvencionális, a rutinszerű “így kell lennie, mert így szokták veszélyeit, melyek ugyancsak alkalmasak arra (különösen felnövekvő gyerekek, kamaszok, ifjak esetében), hogy kiürítsék, és visszájukra, fonákjukra fordítsák az ünnep lehetőségeit.
Sokszor elhangzott már az is: ha csak lehet, pihenten menjünk az ünnepbe, áldozzunk előtte egy-két (vagy több!) szabadnapot, ne higgyük, hogy “majd az ünnepben kipihenjük magunkat. És aztán: ne akarjunk tökéletesek lenni most sem az ünnepben a minden elkészítésében, és különösen ne a “mindennek időre meg kell lennie gyakorta rögeszméssé váló gondolatában, és a “mindig mindent ugyanúgy számunkra, felnőttek számára talán megnyugtató, de a nagyobb gyerekek számára gyakran elviselhetetlen kényszerében.
Lazaság, puhaság, nonchalance (fesztelenség!) készítene fel méltóan arra, hogy a rokonszenv érzése, a barátságos, átölelő hangulat ki tudjon bontakozni, hogy élvezni tudjuk a magunk és környezetünk lehetőségeit.
“Eszembe jut, hogy amikor mi voltunk tizenöt évesek, mennyivel szívesebben lettünk volna a karácsonyi szünetben is sokat a barátainkkal, akikhez valódi kapcsolat fűzött, mint a rokonokkal, akikkel évente kétszer-háromszor találkoztunk. Pedig velük mindennap együtt vagytok mondták rosszallóan a szüleink, és nem értették, hogy éppen azért van velük valódi kapcsolatunk, és azért éreznénk jól magunkat velük a szünetben is. mondja kolléganőm, aki még képes visszaemlékezni gyerekkorára, amit mi, felnőttek, gyakran egyszer s mindenkorra elfelejtünk.
Valódi érzelmi kapcsolat “a szeretet ünnepén, ez talán tényleg fontosabb, mint az üres, vagy legalábbis ebben az életkorban üresnek érzett szokások ápolása.
Nincs ne legyen! kötelező látogatás, különösen nincs ne legyen kamaszaink, ifjúságukba lépő gyerekeink számára; s ha így gondolkodunk, sok összeütközést, és sok rossz hangulatot spórolhatunk meg.
Talán még arra is jut pillanat, hogy átéljük, átérezzük: tényleg történik ilyenkor a világban valami, aminek mi részesei vagyunk. (Például: a Nap “fordul, napról napra hosszabb lesz a nappal, világosabb lesz; a mélyen alvó, eddig egyre csak befelé húzódó természet nem húzódik befelé tovább, míg egyszer csak kifelé moccan.)
De most még kint “sötét van, bensőséget teremtenek a benti fények, együtt vagyunk a védett melegben hosszú alvások, s ha figyelünk, talán üzenő álmok ideje ez…
De csak, ha ráérünk!
Csak, ha nem loholunk a végkimerülésig, hogy ünnepi időinket a fogyasztásban vagy a konvenciók rigorózus, merev betartásában “tökéletessé tegyük…
Hanem átadjuk magunkat azoknak a mélyebb áramoknak, melyek mindnyájunkban ott áramlanak, képeket sodornak, s ha lebegni tudunk rajtuk, pihentetnek.
Mi ünnepeljünk úgy, ahogyan mi jónak látjuk, de hagyjuk a másik embert és köztük serdülő gyermekeinket is! úgy ünnepelni (élni), egyre inkább, ahogyan ha a mi megítélésünk szerint most éppen tévesen is ők látják jónak.
Ahogy a nagy ír írta-mondta tovább az evangéliumot:
“Ne kívánd felebarátodnak, amit magadnak kívánsz lehet, hogy neki egészen más az ízlése! (G. B. Shaw).
